Álmok
Csöndes az éjszaka,
alusznak az álmok,
mikor felébrednek,
hozzák a harmatot.
Csöndes az éjszaka,
kialszom magamat,
megfejtem én akkor
a titkos álmokat.
Enyémet,másokét,
mindent fölfedezek,
álmainkba szövöm
az életem veled.
Csöndes az éjszaka,
álmomról álmodom,
s ha szépet álmodom,
teveled megosztom.
Ugye meghallgatod,
amiről álmodtam,
nekem az is elég,
ha neked elmondtam.
Csöndes az éjszaka,
harmatos a hajnal,
beszórja álmunkat
ezüstös harmattal.
Cigaretta
A halovány láng ellobbant,
cigarettára gyújtottam,
az volt az utolsó,
amelyet elszívtam
Emlékfa
Lombot hajt az emlékfa,
nyílnak a friss bimbók,
a szirmok színesek.
Szúrós tövis termett
azon az emlékfán,melyet
egyedül gondoztam;a tövist
lemetszettem hogy a virág
éljen;díszes ma az emlékfa,
zöld fényben ragyog,ápolom,
gondozom,s érti,amit mondok.
A tövis most már nem sért,
az emlékek virágok,élvezik
a megszületett szabadságot.
Beszél az emlékfa,azelőtt
hallgatott,most mondja el,
hogy sokáig szenvedett: a
szegénység gyötörte,abból
kimászott,tudta, hogy annak
tanulás az egyetlen eszköze:
egyetemet végzett,lelkesen
tanított,nem tudták rávenni,
hogy éltesse a pártot!
Tündérkert elveszett,a fa
idegen lett,amit elviselni,
nem tudott, de eszébe nem
jutott,hogy elmeneküljön:
mehetne mindenki,és akkor
ki maradna otthon? Önként
nem adta fel az utolsó várat.
Megőrizte nyelvét,amelyet a
szüleitől tanult;van még a
fán sok tövises termés,melyet
megoszt:ne pusztuljon el!
Az emlékfa magányos,lélekben
erős:őrzi itt a magyarságát,
nem tud hazatérni:a jövő
ott felhős.
Csend
Éjszaka van,szótlan csend,
nincs beszédnek helye,
talán egyszer megszólal:
lészen hozzá kedve.
Megkérdezem a csendet:
mért nem beszél velem?
várom a szép szavait,
s valamit mond nekem.
Nem mond semmit,csak hallgat,
rejtőzik előlem,
az erdőben keresem:
talán ott meglelem.
Megvárok egy éjszakát,
hátha találkozunk,
és megszólal a mély csend:
mi egymásra várunk.
A halk csend nem szólal meg:
nem kényszeríthetem,
meggondolja ő magát,
s beszélni fog velem!
Óda a magyar nyelvhez
Te,egyetlen birtokom:
édes anyanyelvem,
nélküled szegény vagyok,
de te ragyogsz nekem!
Egyedül csak te vagy szép,
dallamod magyaros,
másra nem is gondolok:
a tüzed lobbanós.
Magyar nyelvem,add nekem:
tűz legyen versemben,
mert hogyha az hiányzik,
versnek nem tekintem!
Szavaidat keresem,
melyek rólunk szólnak,
hogy tisztelje mindenki
a magyarságunkat!
Ma nyelvünkben a haza,
őrizzük meg őket,
és ne hagyjuk elveszni,
mert az Isten büntet!
Áme
Rigó
Feketék a tollai,
elhullat belőlük,
ezért feketerigó:
hogyha megnevezzük.
Merész szárnyas a rigó,
itt él az udvarban,
nyitva marad az ajtó:
ő az úr a házban.
Elejti ürülékét
mindenik szobában,
takarítok utána:
törölgetem talpam.
Eltávozni már nem tud,
ablakhoz csapódik,
odacsalja tiszta fény:
az ütés nem látszik.
Elszédülve nem is lát,
mindegy, mi lesz vele,
eldöntötte ő régen:
szobánkban a helye.
Barackfa
Barackfa az ajtó előtt,
eldobott barackmagról nőtt;
szemem láttára fejlődik,
törzse,lombja erősödik,
őrizgeti az épségét,
nem dobja le a levelét.
Meglocsolom reggel-este,
a tövén nincs egy szál gaz se,
földje laza,hogy lenne zok?-
minden rögöt megmozgatok.
Tündérkertem barackfája:
az udvar ifjú királya..
Szilágysági hegyekről
Réz,Meszes, s a Magura –
szilágysági öreg hegyek:
árnyas-lombos csöndesek.
Zöldülnek, és hullámzanak,
hoznak rügyet, levelet,
és megóvják a törzseket.
Nemcsak törzset: engem is,
karjába vesz a kis hamis,
ringat, ápol, és szeret,
kerüljön el a bús felleg!
Hosszan elnyújtózkodik:
mert nagyon fáradtnak látszik.
Réz a kisebb közöttük,
Magura középre kerül;
első szülött a Meszes,
és közöttük ő az eszes.
Mind okosak, és várnak,
kerüljem el az árnyakat,
hívnak, intenek nekem,
s magamat odaképzelem:
úgy érzem: otthon vagyok
a szilágysági hegyeken.
Genezis
Veronika - így hívják;
Csak seprűvel látod,
és nem tudja,
hogy magában hordja
a legtisztább emberi világot.
A kritika kritikája
Nem vagyok én hivatásos,
nem is leszek soha -
azért írok jó verset is:
az olvasó tudja.
A kritikus nem így látja,
nincs megelégedve -
felsorolja a hibáim,
kipellengérezve.
Magyarul sem tudok - mondja,
nincs nyelvismeretem -
elementáris hibákkal
van tele a versem.
Emiatt én nem kesergek,
szemébe nevetek -
olyan nyelvet használ szegény,
hogy én megrettenek.
Ragaszkodik ragozáshoz,
melyen túljutottunk -
az ikes ragozást védi,
mit ritkán használunk.
Őkelmét csak sajnálhatom,
szűk a látóköre -
gondolja meg, hogy mit beszél:
többet használ vele.
