Hiteles Szó

Novella

                                                                        A diák

Fiatal, mondhatnám, gyermek. Harc és küzdelem az élete. Népes családban él. Testvérei dolgoznak az apa irányításával. Ő is mindig ott van velük, neki is munkálkodnia kell. Apa tőle is elvárja. Van úgy, hogy csak a nővérével mennek kapálni, a többiek vagy más, nehezebb munkát végeznek, vagy napszámba mennek dolgozni a közeli város iparos, gazdálkodó birtokosaihoz. Erős és kitartó a fiú, mégis belefárad a kemény munkába. Egyik alkalommal odáig jutott, hogy térdre ereszkedett, és úgy csápolt a kapájával. Nővére elcsodálkozott. „Mit csinálsz te, fiú, nem szégyelled magad? Az emberek látnak, és mit mondanak?”  „Nem bánom akármit. Én szenvedek, ők csak nézik messziről – feleselt vissza. Szívesen elvégzek annyit, ami nem jelent megerőltetést, de ami erőmön felül van, attól menekülök. Az magát a munkát utáltatja meg velem. Azt pedig nem akarom. Tisztességes munkával teremtem meg a magam Eldorádóját.” „Mit, te András? – kérdezte értetlenkedve a nővére. „Semmi, csak a nyomortól szeretnék megszabadulni.” S ezt már Jolán is megértette. Szerette az öccsét, és megsajnálta. „Állj csak talpra, pihenünk, és közben ebédelünk – mondta -, és megcirógatta a haját. Azután behúzódtak a tölgyfa alá, s szundítottak egy keveset. Délutánra enyhült a forróság. Halványabb lett a nap, sugarai nem égettek olyan erősen. Megvárták, hogy behúzódjék a láthatár mögé, aztán elindultak haza. Hamarabb érkeztek, mint a többiek, de nem kellett sokáig várniuk, ők is megérkeztek. Együtt volt a család. Beszélgettek, aztán elkészült a vacsora, s asztalhoz ültek. Utána már csak a lefekvés következett. Fáradtak voltak, hamar elaludtak. Másnap a kapásokhoz csatlakozott apa is. Másnap apa is a kapásokhoz csatlakozott. Andris közbül, jobb és bal oldalán helyezkedett el apa és Jolán. Erősen sütött a nap, kapájukra csöpögött a verítékük. Délben letették a szerszámot, s ebédelni behúzódtak az öreg tölgyfa árnyékába. Andris apához fordult. „Tanulni akarok tovább – mondta határozottan. Csak úgy lehetek valaki.” Otthon arra már nem volt lehetősége. Negyedik osztály után csak a közeli városban folytathatta. „Fiam, nekünk nincs arra lehetőségünk. Meg aztán nem hagyhatsz el minket. Látod, a testvéreid lassan elhagyják a szülői házat. Te maradsz egyetlen támaszunk.” A fiú nem hagyta magát. „Ha szakmát szerzek magamnak, sokkal biztosabb támasz lehetek”– bizonygatta Andris a maga igazát. Nem adta fel az akaratát, kitartott célja mellett. Hétvégén apa összetalálkozott fia egyik osztálytársának édesapjával, aki megállította, és kezdte meggyőzni apát. „László bátyám, ne akadályozza, inkább támogassa gyermekének akaratát! Ő volt az osztály legjobb tanulója; eszes, okos gyermek. Az én fiam sokkal gyengébb, mégis beírattam az erekfői kollégiumba.” Úgy látszott, hogy ez az utóbbi érv hatott. „Meglátom, Ferenc, még gondolkozok. S mikor hazaérkezett, közölte Andrissal. „Hétfőn bemegyünk a városba, és beiratkozunk a kollégiumba.” A fiú így kiáltott fel. „Diákja leszek a híres erekfői iskolának!” Ügyes, szorgalmas tanuló volt. Hat év elteltével érettségi vizsgát tett. S az megint határkő volt, mert egyetemre készült. Apát meggyőzték, hogy ne ellenkezzék! És ő nem tette. Andris első egyetemi éve két ökör árába került. A folytatás már könnyebb volt, mert ösztöndíjat szerzett a fiú. Testvérei gyakran hangoztatták, hogy egy vagyont költöttek rá. További örökségre ne is számítson! De úgy alakult, hogy nem is volt szüksége rá. Már nagydiák volt, az otthonban lakott. Hol az egyik szobában, hol a másikban. Továbbképzősöket helyeztek hozzájuk. Fejére állítottak mindent. Az ágy vetetlen, papírdarabok eldobálva, sarkokban és a szoba közepén.  Andrásnak külön szekrénye volt. Abban tartotta ruhadarabjait, ott tartotta a könyveit, meg a nagy fatáskát, amellyel utazott. Minden összevissza, széthányva, s minden napot úgy kezdett, hogy „no, ma rendet csinálok a szekrényemben”. De soha nem került rá sor. Elhagyta az otthont, indult órákra a főépületbe. Hirtelen a zsebébe nyúlt, és félelemmel kotorászott benne, de megnyugodott. A négyszázezer ott volt a zsebében. Hogy honnan van neki annyi pénze, azt nem is sejtette. De van, az most a legfontosabb. Hogy nagyobb biztonságban legyen, betette a szekrényébe. A felügyelő elrendelte, hogy ellenőrizzék a szekrények belső rendjét és tisztaságát. András kétségbe volt esve. „Mi lesz most, mit mondanak, ha kinyitom az ajtót, és meglátják azt az elképzelhetetlen összevisszaságot?” Egyelőre túl volt rajta. Se rosszat, se jót nem mondtak neki. Délután aztán megemberelte magát, és rendet teremtett a szekrényében. A repedezett utazóládát előkészítette az útra. Elhatározta ugyanis, hogy hét végén hazamegy. Az összeget vitte magával, de nem a ládában, hanem csak úgy a zsebében. Szerencséjére mind megvolt, mikor elővette, hogy megmutassa Jolánnak. Hogy honnan van, neki se tudta megmondani. „Abban viszont biztos vagyok, hogy tovább fog gyarapodni.” Ám ismét tévedett. Nem gyarapodott: úgy, ahogy zsebében szét volt szórva, a teljes összeg eltűnt. Csak akkor vette észre, mikor visszatért otthonról. Pedig tényleg szaporodhatott volna. Jolán ígérte neki, hogy valamennyivel ő is hozzájárul. „De hát így, se kisebb, se nagyobb összeg nincs.” Ilyen helyzetben kezdett kutatni utána az államvédelem. Olyan sok bűnt találtak a számláján, hogy letartóztatták, több napig tartották fogságban, s ott azt mérlegelte, „mi lesz, ha elítélik?” De aztán az nem következett be. Mindenféle megjegyzés nélkül, elengedték. Azt követően, ismét otthon kereste a pihenés, a nyugalom lehetőségét. És használtak az otthon töltött napok. Letisztult aggyal, jó erőben ment vissza a kollégiumba, ahol már az érettségire készültek. Andrásnak kitűnővel sikerült, és nyomban elhatározta, hogy felvételizik az egyetemre. A sikeres vizsga újabb lendületet adott neki, hogy tartalommal töltse meg az egyetemi diákéveket. Mielőtt kezdett volna, még egyszer hazalátogatott, hogy beszámoljon sikereiről. De mindennek értékes járuléka volt, hogy ötszázezret talált banki számláján. Jolánnak pedig elmondta, hogy mindezek végén ott van az ő Eldorádója. „Csak dolgoznom, tanulnom kell addig, míg oda érek. Vannak még feladataim, melyekkel meg kell birkóznom, hogy az én tulajdonom legyen. Titeket nem felejtelek el. Ez a kis ház mindig visszavár engem, hogy megerősödjek, és felkészüljek az újabb feladatokra.” Az utazóláda közben teljesen összetört, de akadt még egy tarisznya, a világ meghódítására induló szegénylegénynek. Vállára vette, és elindult. 

                                                                           A miniszter

Az élete igazán akkor kezdődött, mikor elhagyta a családot .Nehezen indult, nem tanult,. sokáig  parlagon hevert. De még időben beérett a feje lágya, s be akarta bizonyítani, hogy az állítás hamis. Megmutatja ő a cudar világnak, hogy ember lesz belőle. Akkor érkezett az Elnök a városba, a tömbházak sűrűjébe. Hogy ki az Elnök, senkit nem érdekelt. – Elnök vagyok, az az ember, aki jó barátja a gyermekeknek.  Szeretem őket, ők tartanak életben. A kisfiú Kálmán, aki elhatározta, hogy kimozdítja helyéből ezt a cudar világot. Landol a gép, és kiszáll belőle az Elnök.  Látogatóba érkezett a megyeközpontba, abba a mai szennyes városba, amelyik mostani életét neki köszönheti. Érte egy magyar kisvárost tüntettek el. Igencsak jó hangulatban érezte magát a Mester, mikor a helikopterből kiszállt. Rögtön az irodájába ment, és munkához látott. Kálmánt, az utcafiút hívatta magához, és beszélgetett vele: nagyhajú, barna, koszos, de nagyon jó eszű legényke lett belőle. Mikor a Főnök elárulta, hogy ő az Elnök, Kálmán arca mosolyra derült. Előadta az elvtársnak, hogy ő imádja. Soha nem látott jobb embert nála. A Főnöknek jól esett, dicsérte Kálmánt, s megígérte: kinevezi főnöknek a minisztériumba. A fiú menten elutasította. – Nem akarok főnök lenni, mások sem akarják. Ha Ön mégis ragaszkodik hozzá, engedelmeskedek. Elmondta, hogy különböző módon pénzt keresett, s a bankban szaporítja. Kálmán tiszteletére az Elnök hatalmas ünnepséget szerveztetett vendéglátóival. A mulatság kellős közepén kiállott az erkélyre, és megfogadta, hogy teljesen tönkreteszi a finom öltözetbe bújtatott fiút. Ott a tömeg előtt fekete koromba mártotta ujjbegyét, s a feketefoltot tenyere közepére helyezte. Magasba emelte, és azt mondta: - ilyen elégett embert csinálok belőle. Filmvetítésekkel folytatódott a program. Az új város látképe jelent meg a vásznon, s ott is hatalmas tömeg táncolt,mulatott féktelenül. Kálmán ott látta magát a képen, ifjúlendülettel, felszabadultan ropta a táncot. A Főnök meg erőszakkal csókolta az akadémikus asszony fehér vállát. A Központi Bizottságtól érkezett brigád elkezdte az ellenőrző-irányító munkát. Az Elnök Kálmánhoz is elment, látni akarta:milyen körülmények között él a fiatalember? Nagyobb szegénységet, nyomorúságot a Kálmánénál, sehol nem látott. Kálmán szerencséjének híre hamar szétterjedt szülőfalujában,kiváló szellemének, tehetségének tudták be rövid életének nagy sikereit. A magyartanára irodalmi kört szervezett, s azon ős is részt vehetett, ekkor már jóképű, izmos ifjúvá fejlődött. Későig dolgoztak a körösök, Kálmán késő éjszak a nővéréhez ment,az beengedte, de nem volt, hol aludnia. Bekopogott régi tanítványához: Virághoz, aki szép barna nő volt, s egyedül lakott. Hosszú beszélgetés után együtt feküdtek ágyba, nem aludni akartak, annál sokkal jobbat tudtak. Összeborultak, csókot adtak, és kaptak, forrt már bennük a vér; nem nyújtották tovább: átnyújtották egymásnak a forró falatkát. Benne volt a csomagban, hogy még találkoznak, tudásukat összemérik, és együtt használják. A bukaresti országos magyar irodalmi versenyre ő isi eljutott: megnyerte az első helyet, s csak a díjosztáskor meg.  Annyiszor hallotta a nevét, hogy főnökei, kollégái megjegyezték. Egy kutyás nő is volt a részvevők között, ő szólította meg, hogy jól érezhetik maguk, ha összemelegednek. Tanárok, tudósok ismertették kutatásaik eredményeit: meghívták Kálmánt, hogy velük dolgozzon! Sokáig kutatott, aztán abbahagyta: híre elszállt a Központi Bizottságba,s főtitkárrá választották egy gyenge tartományba:gondja akadt bőven, de mindent megoldott. Az Elnöknek most az jutott eszébe: nagy szükség lenne egy jól képzett tanügyminiszterre, s úgy látta, hogy legjobb lenne tudós Kálmán, ameddig meg nem öregedne. Kálmánra most megint felfigyeltek. Meggyőződésük volt, hogy belőle lesz a legjobb miniszter. Virágot főtitkárnőnek maga mellé vette. Őt is rendre tanította, Virág vigyázott is rája, anyjától tanulta, és nagyon szerette. Végezték a munkájukat, s nagyon elfáradtak bele. Vidékükre utaztak. Pétert keresték fel legelőbb, aki a betegséggel küszködött. Tudott mindent Kálmánról, s felhívta a figyelmét: tiszta legyen minden tette, ne adja el magát apró banikért. Saját pénzét Kálmán őrizte, nem hagyta elveszni a legkisebb értéket megbecsülte. – Épül az ország, látod-e, Péter? Az iskolában tanulnak, és rend lesz, míg én lehetek a miniszter. Péter hitte, és Virágban bízott, nemcsak a szerelemben volt kitűnő, munkáját is úgy végezte. – Most már nem megyek innen el – mondta meggyőződéssel Kálmán - míg el nem beszélgetek az otthoniakkal. Meg kell köszönnöm nekik, hogy segítettek kimászni a gödörből. Pistának aztán mindent elmondott. Azt emelte ki, hogy az ő törekvéseit ők vitték sikerre. Az országos irodalmi versenyen első díjat nyert, a kulturális miniszterséget most is ellátja, s közben még lehetett egy tartománynak első titkára. Ez volt az élete a miniszter úrnak, nem tudta még akkor, hogy fölötte hideg szelek fújnak. Visszarendelték a szabadságából, s Kálmán megérezte, hogy az nem jót jelent. De mentek, mentek, s újra visszaértek a tüzes katlanba. Eszébe jutott az okos Elnöknek, hogy amit fogadott, most már végre kell hajtani. Éjszakára magához rendelte Kálmánt, készen volt a tüzes kazán, s a pribékek hírtelen bevetették. Elégett testéből az Elnök annyit kivett, amivel a népünnepélyen megjelenhetett. A fekete éjszaka nem akart múlni, a pribék jól aludt. A gyülekező nép hangos ricsaja ébresztette, s feketeeleganciában ment ki az erkélyre. Az ő stílusában hörögve hirdette, hogy ezt az ünnepet Kálmán emlékére rendezte. Felmutatta tenyerét, a nép felhördült, ott látta a fekete foltot a pribék tenyerén. Nemcsak magát ajnározta, másokat is megfigyelt, s ha veszélyest talált közöttük, azt rögtön elégette. Boszorkánytettei rejtve maradtak sokáig. S az még ma is titok, miért bolyongott sötét éjszakákon a temetőbe?