Hiteles Szó

Regény

                         KUI JÁNOS

                                                 KÍGYÓVONAL

                                                  SOPRON

                                                       2015

 Szüleim emlékére szeretettel és hálával.

Ha valaki magára ismer, az csak a véletlen műve lehet.                 

Januári hóhullás ideje volt. Egerfügén már napok óta havazott. Friss hótakaró alatt szunnyadt a falu. Későre virradt. Apa már ébren volt.

-Elek fiam, ébredj, adni kell a jószágoknak!

Egy ideig nem hallott semmi mozgást. Sötét csend töltötte be a szobát. Apa is lopott még egy szembehunyást. De csak pillanatra hunyta le a szemét. Pillái felpattantak, és hallotta, hogy Elek még mélyen szuszog. Megismételte az ébresztőt.

– Hallod, fiam? Régen volt este, éhesek a marhák. Nyugtalanok ilyenkor.

Elek megmozdult, és kezdett lassan öltözni. Megszokta már, hogy csendben vegye magára a ruhadarabjait, hogy az alvókat ne zavarja. Elkészült, és kiment a pajtába. Kinyitotta az ajtót, és mélyet szippantott az istálló sűrű, meleg, ganés szagából. Ez minden reggel úgy ismétlődik, mert azt nem lehet megszokni.

– Hogy aludtál, Sodró? - veregette meg a tinó gömbölyű farát. Ugye ennél már valamit?

Az állat felé fordatotta fejét, és a szeméből olvashatta, hogy egyet ért vele a jószág. Kiment a kertbe, és négy kéve csusznyával tért vissza. Feldarabolta, és széjelrázta a jászolban úgy, hogy mindeniknek egyformán jusson belőle. A marhák jóízűen ropogtatták a finom eledelt. Ő levette a polcról a vakarót, és kezdte takarítani a tinókat. Azok voltak a kedvencei. Beszélgetni is tudott velük. Mivel Elek már régi cseléd volt a háznál, Apa megígérte neki, hogy övé lesz a két ökörtinó. Mert Sodró mellett volt még egy másik: a Mozsár. Elek úgy is gondozta őket, mint sajátjait. Előkerült a kefe is. Fényes simára dörzsölte a tinók megvakart testrészeit. Akkorra már Apa is kiért az istállóba. Az ő kedvencei a tehenek voltak. Ő azokat ápolgatta. Olyan tisztára és fényesre kefélte a teheneket, mint Elek a tinókat. Mikor elkészült, szólt Anyának, hogy hozza a sajtárt, hadd fejje meg a teheneket. Azt soha nem bizta másra. Csak ő tudta, hogy kell azt végezni, hogy az állat minden csöpp teje a sajtárba kerüljön. Szerinte a többiek igen sokat hagynak a kisborjaknak. Ő meg szokta vonni tőlük egy kicsit.

– Anya, várjál egy pillanatot! Azonnal befejezem, s légy szíves, vidd be a tejet. Szűrd átt a kannába! Ha Jolán elkészül, indulhasson Erekfőre a tejjel. Várják a városi ténsasszonyok.

Kint már egészen világos volt. kiengedték a marhákat a kúthoz. Degeszre szívták magukat a vályúból. Olyan hasuk lett, mint tavasszal, mikor a friss zöld lucerrna felfújja őket. A gazdák gyönyörködtek bennük.

– No, látom, elégedettek vagytok. Délben majd megint találkozunk – köszönt el az állatoktól Elek.

S Apával együtt bementek a konyhába. Akkor már a többiek is mozogni kezdtek Elkészült a reggeli. Anya hívta őket.

– Gyertek, frustokoljunk!

Elfoglalták helyüket az asztal körül, és megtartották szokásos istentiszteletüket. Anya felolvasta bibliájából a kiválasztott igéket, és mélyen átélt szent imát mondott. Szépen énekelt, Apának is jó hangja volt, és egy zsoltár eléneklésével fejezték be az istentiszteletet, és megreggeliztek. Anyának csak az asztal sarkán jutott egy kis hely. Néha-néha felsóhajtott, kicsit nyugtalanul figyelte a családot. Idős kora ellenére gyereket várt. A tizenegyediket.

A nagyobb testvérek közül csak Elek, Pista és Jolán volt már otthon. Ők a szülőkkel együtt alkották a családot. Szűk és zárt világ volt Egerfüge. Csak akkor léptek ki belőle, ha otthon végeztek a munkával, és Erekfő jómódú, iparos szőlősgazdáihoz jártak napszámba dolgozni. A falu lankás dombjai hullámszerűen húzódtak egymás mellett, és letekintettek a csendesen várakozó, széles völgyre. A vastag hótakaró elzárta a világtól. Dolgozni nem volt mit, valamennyien a lakásba szorultak. Könnyíteni akartak a zsúfolt helyiség levegőjén. A férfiak kimentek, hogy megszabadítsák az udvart az éjszaka lehullt hótömegtől. Már este kedvesen szállingóztak a hópelyhek. Ezüstös csillogással, játékos forgolódással értek a földre. Néhány lépés után semmi nem látszott a fehér takaró alól. Nyugalmasan, kitartóan, sűrűn havazott. Az éjszaka folyamán sem engedett, sőt, mind gazdagabban folytatta. Hajnal felé a hőmérséklet is alászállt. Olyan hideg lett, hogy vékony jégcsapok csüngtek az öreg bácsik felkunkorodó bajszáról. A lélegzet meleg párája azonnal jeges tömbbé fagyva hagyta el a járó-kelők ajkát. A Hatló további nedves időt ígért. Zúgott csöndesen. Ez azt jelentette, hogy nem túl nagy a veszély. Sűrű, szürke ködöt pipált. Azt jelentette, hogy a havazás nem tart már sokáig. Ilyenkor is lenyűgöző a látvány, de tavasszal, nyáron megsokszorozódik. A kirándulók figyelmét a repedezett, öreg bükkök meg tölgyek kötik le. Azt susogják, hogy ők már nagyon öregek. Öregek, de makkot még teremnek. A fa mellett a makk is hoz valamennyi értéket az embereknek. És még annál is fontosabb, hogy azzal az öreg tapasztalattal és gonddal fogják körül, és őrzik a falut, amelynek legközelebbi szomszédja, a vidéki kisváros: Erekfő.

Egerfüge központjában három hosszú utca találkozik. Egyik szögletében, a sarkon állt az az apró, vert falú kis ház, melyben a gyermek megszületett. Csak állt, mert már nem áll. Idegenek vásárolták meg a telket, a kis viskót lebontották, s most szép nagy emeletes épület büszkélkedik a helyén. A hosszú utcák egyikén jutunk el a temetőhöz. Kicsi falu, kicsi a temető. Talán húsz-huszonöt sírhelyet lehetett megszámolni. Igaz, az csak az egyik sírkert: a baptistáké; mert van egy másik is: a reformátusoké. Sőt egy harmadik: a románoké. A legrégebbi idők óta élnek ott magyarok és románok egyetértésben. Csak néha-néha szabadulnak el az indulatok. Azt tudomásul veszik, és hamar le tudják csöndesíteni magukat. A temetőt elhagyjuk, és visszatérünk a másik hosszú utcába, s annak a vég betekinthetünk a református templomba. Megfordulunk, és egyenesen folytatjuk utunkat: egy kicsi, rövid, szűk utcába érünk - Szorosnak nevezik. Főhősünk ezen a lejtős utcán tanult meg biciklizni. Az aljban szúrós töviskerítés várta, s ha nem volt ura kerékpárjának, a kerításben kötött ki. Az esti mosakodásnál aztán érezte, hogy csípődnek a karcolások, és mélyebb sebek is maradtak a testén.

A másik két utca a dombokra kívánkozik, és elérnek a nagykiterjedésű mezőkig, melyek kenyérrel látják el a falut. Kiterjedése majdnem olyan nagy, mint az Erekfőjé, de aránylag kevés lakossal. A szülőház telkének végében csörgedezik a sekélyvizű patak, s annak partjáról hatalmas véndiófa figyeli a járókelőket. A dombok oldalán, gazdagon termő gyümölcsösök terülnek el, s még a szőlőskertek is helyet kapnak. Szüretkor az oltatlan, magántermő szemeket a tőke alól szedik fel.

 – Vigyázzatok, hogy egy szem se maradjon utánatok! - figyelmeztette Apa a szüretelőket.

A faluban igencsak gyakori az Egress név, s az azt viselő családok úgy tartják, hogy ők mind rokonok. Régebben nemigen lehetett hallani máshol, csak Egerfügén, s valamivel később Erekfőn is. Most annyira ismertté vált, hogy a minisztériumban magas rangú beosztott is viseli.

Jól indult a család napja. A havazás is szünetelt, ki lehetett mozdulni a lakásból.

– Gyere, Pista, menjünk, és takarítsuk el az éjszaka lehullt hótömeget!

És kimentek az udvarra. Jolán is puccbavágta magát, ünnepibe öltözött, és elment a barátnőjéhez. Fonni, kézimunkázni szoktak olyankor. Apa és Anya kettesben maradt.

- Anya, kérlek, – kezdte Apa a beszélgetést. - Mi lenne, ha most nem tartanánk meg ezt az új, váratlan jövevényt? Nem sok a pénzünk, de én vállalom a költségeket.

Anya hallani sem akart arról.

-Én nem adom lelkemet az ördögnek – válaszolta kissé emeltebb hangon.

Nem gondolták akkor, hogy az új élet lesz a család történetének kiszemelt hőse.

Etelka volt a szülők elsőszülött leánya. A falu idős legénye kérte feleségül. Házasságuk után Erekfőn telepedtek le. Gábor, a férje csendes, kevés beszédű, amolyan zárkózott embr volt. De jó férj. Harmónikus családi életet éltek. Mióta tudta, hogy Anyának rövidesen szülnie kell, Etelka naponta hazalátogatott. Főzött a családnak, és gondozta Anyát, s közben nagyon sokmindnről beszélgettek. Így volt ez azon a napon is. Már déltájt járt az idő, mikor a szülési fájdalmak mind gyakrabban és erősebben jelentkeztek. A belső mozgás figyelmeztette Anyát, hogy a jövevény szeretné megismerni az új világot, melyben élnie kell, míg a sors úgy akarja, Anya egyre rosszabbul érezte magát. Tizenkét óra lehetett, mikor hívni kellett a bábaasszonyt.

- Etelka, lelkem, menjetek, szóljatok Flórikának, hogy jöjjön, és segítsen!

Etelka azonnal indult, szerencsére otthon találta a bábaasszonyt. Azért tűnik örvendetesnek, mert ritkán lehet a nyomára találni. Már reggeliben elindul a faluba, és olyan családokhoz is bekopogott, ahol nem szülést kellett levezzetnie. Csak azért a pohárka pálimkáért lépett be, mellyel minden házban megkínálták. S ha hazatalált, akkor ki kellett aludnia a pálinkacsípős nyugtalanítását. Etelka töprenget egy pillanatig: hívja, vagy ne? De úgy gondolta, hogy mégiscsak szakember, hátha tud segíteni valamit.

Érkezésekor már folyamatban volt a szülés. Nagy sietséggel igyekezett megszületni a gyermek. A kis vendég igyekezett belépni a világba, melyben élni fog, míg a sors úgy akarja. Vizet készítettek oda, lepedőt teítettek a szükséges helyre, s várták, hogy megjelenjen a baba fejecskéje, hogy felhangozzék a gyermeksírás. Különösebb gond nélkül megszületett Anya tizenegyedik gyermeke. Flórika, mint ki jól végezte dolgát, hamar odébbállt.

Anya maradt a maga fájdalmaival. A szülés nyomai nem tisztultak le, a méhlepény nem akart elmenni, és erős fertőzés fenyegette Anya életét. Úgy mutatkozott, hogy a szülésznő valamit elmulasztott. Pityókás állapotában maga sem tudta, mit művel. A család érezte: valamit tenni kell, mert Anya élete veszélyben forog. Etelka mosott, takarított néhány úri családnak. Köztük volt a város jóhírű orvosának családja is. Etelka hozzáfordult.

 – Doktor úr, édesanyám állapota a szülés után nem javul. Erős fájdaalmai vannak. Még nem tisztult le minden, aminek kellett volna.

Az orvos nem gondolkodott.

 - Jöjjön, Etelka, induljunk. Elviszem magát is.

Így hamar megérkeztek. Az ovosnak elég volt csak ránéznie a betegre, rögtön tudta, mit kell tennie. Kikaparta, kitisztította a szenvedő beteg méhét, fertőtlenítette, és leült. Várta, hogy lássa a fejleményeket. A lányok sem mozdultak Anya mellől. Bíztak az orvos beavatkozásában, és remélték, hogy Anya túl van a veszélyen. S ebben megerősítette őket az orvos is. Indulni készült, s abban a pillanatban megmozdult Anya. Körülnézett, és megszólalt.

– Köszönöm, doktor úr! Azt köszönöm, hogy a gyermekem nem maradt árva.

Az orvos nyugodtan távozott. Anya elkezdett foglalkozni gyermekével. Felkínálta neki az emlőjét. A gyerek úgy érintette repdeső kezével, mintha megtisztítani akarná, de aztán megtalálta a bimbót, és teleszívta magát az édes anyatejjel. Etelka megmosta Anyát, tiszta ruhát adott rá, és könnyű, finom friss levessel kínálta. Anyának az este óta semmi nem volt a szájában, jóízűen elfogyasztotta a meleg levest. Átölelte kisfiát, és ő is elszundított. Apa a szülés kezdete óta állt az ajtó előtt. Most ő is bléphetett. Nem zavarta kedveseinek álmát, őszülő szeretetével érintette a baba és Anya homlokát. 

A gyerek jól fejlődött. Anya állapota javult. Erősödtek mind a ketten, és kitűzték a keresztelő napját

Vasárnap délelőtt vitték el a református templomba, és sírás nélkül fogadta kis bunkóján a szenteltvizet. Azt is meghallotta: „Kálmán, én, keresztellek téged az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében”. Beszédes nevet választottak neki: a Kálmán azt jelenti – maradék.

Lassan kitavaszodott.

– Gyerünk ki a mezőre! – söpört végig a falun a biztatás.

És benépesedtek a szántóföldek. Apa elkezdte a szántást kis birtokán. Jolán meg a fiúk napszámba mentek. Várták őket az erekfői szőlősgazdák. A pesztrálkodásra nem sok idő maradt. Kálmán szórakoztatta saját magát. Ha az idő olyan volt, hogy nem lehetett dolgozni a mezőn, a nagyobbak szívesen, meleg szeretettel foglalkoztak vele, a kistestvérrel. Annyira kapós lett, hogy egyik ölből huppant a másikba. Apa büszke volt a kisfiára: ölelgette, ölébe vette, és gyakran odaállt vele a fényképezőgép elé. Etelka fényképészt vitt a városból. Még most is megvan az a kép, amelyen Apa ölében ül, s egy szép fehér cicát szorongat az ölében. A frizurája olyan, mint az énekes sztároké. Később egy másik is készült. Az az akkori történelmet is megidézi, ugyanis fején magyar katonasapka van, kezében trombitát tart. Azután meg a román katonák leveséből ette meg a legjobb húsfalatokat. Mindennel ellátták, annyira szerették. S ő ezt így köszönte meg:

-Tanatate (Szanatate). Egészséget!

Apa meg Anya arra számított, hogy – a szokásoknak megfelelően - ő, a későn érkezett gyermek lesz öregkorukban a biztos támaszuk. A kedves és szép gyermekért nemcsak ők rajongtak: az egész család s az idegenek is szerették.

Apa az első világháború idején, a fronton szolgált. Anya ez idő alatt elhagyta református hitét, s ahogy a baptisták magukat nevezik: hívő lett. Így a hit kérdésében elváltak egymástól a szülei. Anya a baptisták imaházát látogatta, Apa pedig hűséges maradt ősi vallásához, a református hithez. A gyereket mindketten szerették volna megnyerni a maguk vallásának. Sokáig Anyával látogatta az imaházat, s úgy is tűnt, hogy jól érzi ott magát, de aztán lassan elmaradozott, amivel Anyának nagy-nagy keserűséget okozott, mert különben is bántotta, hogy számos gyermeke közül egyet sem tudott megnyerni a maga vallásának. A vasárnapokat - Anya a szerda estéket is - a templomi szertartások gyakorlására szánták; a délelőttöket és a délutánokat egyaránt. Anya elképzelni sem tudta, hogy egyetlen alkalmat is elmulasszon. Apának néha-néha más elfoglaltsága is akadt. A szomszédos román faluban hűséges barátja volt – Vasile -, akivel úgy élt, mint a testvérével. Felváltva minden vasárnap ellátogattak egymáshoz. A délutáni közös összejövetelek, szórakozások, mulatozások is gyakoriak voltak, s ezekre Apa mindig magával vitte kis büszkeségét is, akinek nagyon jó zenei hallása volt, szépen énekelt. Ő szórakoztatta a társaságot. Többször is meg kellett ismételnie a Megérett a meggy, feleségem is volt nékem egy kezdetű nótát, amely így folytatódott:

 -Látod-e, pajtás, ez az egy is sok/, Nemsokára sírba tenni fog!

Ezen aztán önfeledten nevetett a társaság. Kórusban ismételgeték:

-Mégegyszer! Mégegyszer! Mégegyszer!

Anya készülődött, hogy a hét folyamán bemegy Erekfőn élő leányához, Bertához, aki odament férjhez, és megszülte első gyermekét, egy szép, dundi, szőke fiút. Nagyon erős, hideg téli idő volt, de nekivágtak a többméteres magasságot elérő hótömegnek. Az országútról félre hányták a havat, s úgy tűnt, mintha alagúton mennének keresztül. De szerencsésen megérkeztek. Kálmán szívesen látogatott a nénjéhez, mert mindig olyan finomságokkal kényeztették, amilyeneket ő addig soha nem evett: cukros tejet itatott vele Sógor, s közben kedvesen viccelődött vele.

– Nem féltél hozzánk jönni? Tudod, hogy a sapkádat (a magyar katonáktól örököltet) itt kell hagynod, mert ha fiú az újszülött, akkor ez kötelező.

Hozzátartozott az akkori szokásrendhez. Így élt a hagyományokban. Két nap múlva Kálmán, természetesen, a sapkájával mehetett haza. Olyan nagyfiú volt már akkor, hogy nemcsak a szórakozásokon, összejöveteleken vett részt, hanem a gazdálkodásban is. Dolgozni kellett. És nem csak Apával, hanem - mind gyakrabban - teljesen egyedül is. Megállta a helyét. Szántani szeretett, pedig az eke igen nehéz volt, éppen csakhogy ki tudta fordítani, s önfeledten örvendezett, mikor beállhatott az új barázdába. Annak éppen a végére ért, mikor észrevette, hogy közeledik Apa, aki látni akarta, hogy boldogul a fia.

- Na, hát, hogy megy a munka, Kálmán fiam?

–Úgy mondanám: elég jól.

-Rögtön utánanézek. Nem szeretném, ha hibáznál

- Tudom, a munka csak úgy ér valamit, ha pontos.

– Most nagyon szépet és okosat mondtál. Ha így gondolkozol, tartalmas, egyenes lesz az életed.

-Én csak úgy akarok csinálni mindent, ahogy Apától látom.

Apa végignézte a felszántott területet, s mikor visszaért, annyit mondott a fiának.

- Jól van. Csak azt jegyezd meg: az ember annyit fogjon fel a barázdából, amennyit maradéktalanul felvágva tud kifordítani, hogy hibás sáv ne maradjon alatta! Estefelé majd utánad jövök, és együtt megyünk haza.

Az esti tennivalók után bementek. Már elkészült a vacsora, asztalhoz ültek, és elfogyasztották a gőzölgő csirkepaprikást. A hosszú csendet Apa törte meg.

-Kálmán, holnap a jószágokat hajtod ki legelni.

Nem szólt semmit erre, de jól látszott rajta, hogy elszorult a torka, és nem tudott szóhoz jutni. Tudta, hogy egy igen nehéz, szomorú nap vár rá.

agyja a falut. Egyetlen fia befejezte egyetemi tAz erekfői szőlődombok alatt, ami ugyan nem volt az övék, sötét, gyümölcsfákkal tele terület húzódott: lazának nevezték. Apa azt használta bérben, oda szokták kihajtani az állatokat, ha éppen szabadok voltak.

Reggel szomorúan ébredt. Tudta, hogy az előtte álló nap nagyon keserves lesz. Fogta a tarisznyát, vállára vetette. Benne volt az egész napra való elemózsiája. Kiterelte az állatokat, és elindult, hogy meghódítsa a lazát.

- Nagyon jó lenne, ha a laza hódítana meg engem – gondolta. Talán akkor nem lenne olyan nehéz túlélni ezeket a szörnyű napokat. Nem tudta, hány óra lehetett, mikor elindult, s azt sem sejtette, hogy most mennyi lehet. Számára megállt az idő, nem mozdult. Teremtett lélek sem járt arra, csak a hangja visszhangzott ijesztően. Szenvedett, sírt, reszketett, mintha áram ütötte volna meg.

- Istenem-atyám, kérlek, tedd elviselhetővé nekem ezt a mai napot – könyörgött.

De csak a varjak feleltek a kérésére. – Kár, kár!

–Bizony nagy kár – mondta magának Kálmán.

Hogyne lenne kár, hogy ez a gyermek annyira szenved, és még a messze távolban sem dereng fel senki és semmi, hogy segítsen rajta. Annyira megviselte az a nap, hogy azt sem tudta, mikor és hogyan került haza. De megnyugodott, jó vacsorát kapott, ágyába bújt, és mélyen-mélyen elaludt.

Másnap a Ziére mentek Apával. Ott is egy napi szántani való volt. Egyedül nem boldogultak, az ökrök előtt járni kellett, hogy ne hagyják el a barázdát. Délben kis pihenőt tartottak, megették kevéske ebédjüket, s a délutánt úgy szervezték meg, hogy estére befejezzék a szántást, s másnapra csak a vetés maradjon.

A tavaszt különösen szerette. A holnapot, a jövőt alapozták meg munkájukkal az emberek. De azért is, mert a jelenüket tette széppé a rügyfakadás, a virágnyílás.

A nyárelő beérlelte a korai gyümölcsöt, a cseresznyét. Hatalmas, öreg cseresznyefa örvendeztette meg őket a hegyen. Apa volt a legszorgalmasabb cseresznyeszedő. Nagyon vigyázott, hogy össze ne törje, mert piacra vitte. Maga egy-egy szemet kóstolt meg, a termés nagy részét az erekfői piacon értékesítette. Olyankor vendégeik érkeztek, az unokák egy Magurand melletti faluból. Oda ment férjhez Zsófi, a harmadik szülöttje Anyának. Nehezen éltek. Náluk is gyors egymásutánban sorakoztak a gyerekek, segítségre volt szükség a nevelésükhöz, gondozásukhoz. Violát küldték el hozzájuk, aki Kálmánt előzte meg hét esztendővel. Viola soha nem tudta megbocsátani Anyának, hogy őt kiárusította. Nehéz évek után fogadta magához Etelka. Erekfőn valamivel könnyebb évek következtek, de a munkából ott is volt elég.

Kálmánra legtöbbször az állatok legeltetését bízták, amitől nagyon-nagyon irtózott. Nyári időben mégcsak valahogy elviselte, de a deres, már-már fagyos ősz különösen megviselte. A hegy alatt bérelt legelőn Nikulica barátjával együtt őrizték a teheneket. Olyan hideg volt, hogy a hosszú vászoning alatt lilára színeződött a lábszára.

– Nikulica, rakjunk tüzet – ajánlotta barátjának.

S olyan lángot lobbantottak, hogy a közeli útról megbámulták. De hát, ők azzal segítettek magukon. Eljött az ideje, hogy hazatereljék az állatokat.

– Niku, én egy üszköt – égő fadarabot – bedobok a gyepűbe.

S mintha az lett volna a világon a legjobb ötlet, azonnal meg is tette, s elindultak hazafelé. Otthon megmelegedett, vacsorázott, és lefeküdt.

 Másnap már kora reggel idegen emberek kopogtak az ajtón.

– László bácsi, jöjjön ki, beszédünk van. Tudja, hogy tegnap mit csinált a fia? Felgyújtotta a kerítést, és az végig leégett. Ugye tudja, mi a teendő? Új gyepűt kell fonni a régi helyett.

– Rendben van, nincs más megoldás, a napokban fonunk egy másikat a leégett helyett.

A következő napokban azon dolgoztak mind a hárman: Apa, Elek bátyja meg ő maga. Úgy fejeződött be a munka, hogy még megsem szidták a történtekért.

A földművelő ember életében mindennek megvan a pontos ideje. Ha valamit elmulasztana, annak igen rossz hatása lenne a termésre. Kálmán is hozzászokott ahhoz a pondossághoz. Mindig tudták előre, mi lesz a legfontosabb dolguk az elkövetkező napokban.

Nemcsak a munkás napokhoz szokott hozzá, a szórakozásra is maradt idő. A délutáni-esti órákban Jolán nővérével szívesen járt el a színdarab próbákra. Arra később is úgy emlékezett, mint legszebb élményére.

Az egyik ilyen estén, Anya már várta, hogy hazaérkezzenek.

–Gyere, Kálmán fiam, vacsorázzál, aztán készülünk a holnapi napra. Megyünk, és beiratkozunk az iskolába.

Ez a hír nagyon megörvendeztette Kálmánt. Várta már, hogy iskolába járjon. Nem volt tolongás a tanítónéni ajtaja előtt. Kevés magyar gyerek született a faluban. Egyetlen összevont osztályba alig jártak tíz-tizenegyen.

-Jó napot kívánunk, kedves kisasszony, beiratkozni jöttünk. Köszönj a tanító néninek, kisfiam!

Kálmán lehajtotta fejét, s alig hallhatóan morgott valamit.

- Vártam magukat. Tudtam, hogy Kálmánka idén már kisiskolás lesz. Elmúlnak a nyári napok, és szeptemberben ott lesz a helye az iskolapadban. Addig még ügyeskedj, segíts szüleidnek – biztatta a tanítónő.

Integetett a fejével, hogy bizony úgy lesz.

Apának aznap valami elintézni valója akadt a városban. Mikor ők hazaértek, már nem találták otthon. Azt nem mondta el, hogy milyen fontos dolga van Erekfőn. De Anya tudta, hogy az ilyen erekfői látogatásai alkalmával feltétlen bemegy Erzsi nagyságos asszonyhoz. Ott mindig kijárt neki a fél liter bor, s hozzá még ő is fizetett magának egy felet. S az már elég volt ahhoz, hogy jókedve legyen. Ő dolgozta asszonyának kevéske szőlőjét. A fontosabb azonban az volt, hogy a nagykiterjedésű kaszálót neki adta harmadába. Három rudasból egy az övé volt. Állatainak csak úgy tudta biztosíteni télire a szénát. Látogatása nagyon hosszúra nyúlt, és későre indult el haza. Anya már nyugtalankodott, hogy hol marad olyan sokáig? Már régen besötétedett, s a férje még mindig nincs sehol. Majd úgy éjféltájban tántorgott be az ajtón véresen, mert az egyik nagygazdafiúnak úgy esett jól, hogy egy kicsit megszurkálja. Apa szerint nem volt semmilyen oka rá. Kimosakodott a vérből, vacsorázott, és álomra hajtotta fejét.

A felnőttek már reggel korán elmentek. Kálmán egyedül maradt otthon. Azzal bízták meg, hogy legeltesse a pipéket, ügyeljen rájuk. Egy darabig terelgette is a kislibákat, de aztán eszébe jutott, hogy ilyen forróságban sokkal jobb lenne a patak friss vizében megmártózni, lubickolni. Mikor odaért, a társai már vidáman, önfeledten úszkáltak. Ő is gyorsan beugrott a vízbe, s annyira kellemes volt a fürdőzés, hogy teljesen megfeledkezett arról, hogy neki most hol kellene lennie. De aztán magához tért, felöltözött, és ment, hogy utánanézzen a pipéknek. Kétségbeesve látta, hogy egyik kisliba élettelenül fekszik a földön. Nagyon megijedt, hogy most már mi lesz? Hogy fogja ezt megmagyarázni a szüleinek? Hazaterelte a libákat, s hogy a szülei haragjától meneküljön, felmászott a szénapadlásra, és meghúzódott a széna mögött, hogy ne lássák. Hazaérkeztek a kapálók, látták, hogy a pipecsapat nem teljes, hogy egy pipe hiányzik, Kálmán pedig nincs sehol. Most meg ők ijedtek meg, hogy vajon mi történhetett a kis libapásztorral? Keresték mindenütt, de sokáig nem találtak rá. Egyszer aztán eszébe jutott Apának, hogy a szénapadláson is megnézze, s lám, ott találta az ő kisfiát. Még szidást sem kapott, örvendtek, hogy nem történt semmi baja. Féltek, mert néha beteges tünetei voltak. Szeretett himbálózni a szekér oldalfáján, s ilyenkor hirtelen elindult az orra vére. Mindig megijedtek, de orvoshoz soha nem mentek vele.

Az ilyen délelőtti fürdőzések többször kellemetlen percekkel lepték meg a fiút. Anyának, úgy dél felé, általában haza kellett térnie a mezőről. Olyankor készítette el az ebédet a dolgozóknak. Egyik alkalommal úgy érkezett, hogy Kálmánt nem találta otthon, de már tudta, hogy hol keresse. Ment, és a patak kellemesen langyos vízében ott lubickolt a kisfia. Kiparancsolta, és eléggé kemény szavakkal vezényelte haza. Gyorsabb volt, mint az édesanyja, előrefutott, és otthon bebújt az ágy alá, hogy elkerülje a vesszős fenyítést.

A nyári dolgos napok lassan átadták helyüket az őszi színeknek, a homályos hangulattal érkező szeptemberi időnek. A munkából azért nem lett kevesebb, jött a betakarítás, a szántás-vetés ideje. Kálmán meg iskolába ment. Eljött végre az idő, melyet már nagyon várt. Az ő napjai azonban semmivel sem lettek könnyebbek. Ellenkezőleg. A feladatai szaporodtak. Reggel korábban ébresztették. Távol lakott az iskolától, s ezért korán indult Erekfőre a kontóstejjel, amit vártak a városi úriasszonyok. Neki pedig otthon kellett lennie, mire az iskolában megkezdődött a tanítás. Azokat az utakat egy kicsit szégyenkezve tette meg, mert a faluban – a többi gyermekkel együtt – mezítláb jártak. Ilyesmit a városban nem látott, esetleg a nagyon szegény gyerekek voltak arra kényszerítve. Kálmán finomítani akart a helyzeten. Látta, hogy Jolán vastagabb posztóból varrt magának papucsot, azt viseli. Egyik reggel kipróbálta maga is, és még ki is egészítette Jolán zoknijával. Meg volt győződve, hogy az sokkal elegánsabb a mezítlábnál. Jolán kérdőre vonta a papucsért.

–Szégyelltem mezitláb menni a városba. De rájöttem, hogy még jobban csodálkoztak rajtam az emberek.

–Legalább megtanulod, hogy ne használd az én holmimat. Az nem rád való.

Az őszi munkálatok befejeződtek. Beköszöntött a tél, nagyon sok hóval és erős hideggel. S akkor Kálmán csak Jolánra szorult. Nem volt téli cipője. Nővére szandáljában ment iskolába. Körülményes volt az indulása. Az osztályban már folyt a tanítás, mikor belépett. Hatalmas röhely fogadta. Szégyenkezve foglalta el helyét a padban, és szorgalmasan dolgozott. Szünetben odament hozzá Ilona, kedves kis osztálytársa, aki éppen olyan jó tanuló volt, mint ő. Rokonszenveztek is egymással, és látható rokonszenvvel kezdte vigasztalni.

- Ne törődj te velük! A te tudásod örökké megmarad, és arra használod, amiről ők még nem is hallottak. Előtted a jövő, s ők a falu szolgái maradnak.

Kálmánnak jól estek azok a gyöngéd, szép szavak. Erőt adtak neki, hogy valóra váltsa, amit magának megálmodott. Érezte máskor is, hogy az a lány másképpen viselkedik vele, mint a többiekkel. Ugyanolyan jól tanult, mint Kálmán. Nem tudták akkor még, hogy tiszta, szép vonzalmat éreznek egymás iránt. Az érzés sokáig, nagyon sokáig elkísérte. Öregkorában is meleg szívvel emlékezett rá. Csak az az egyetlen mondat hangzott el köztük. Azután még véletlenül sem találkoztak. Kálmánnak nem volt annyi bátorsága, hogy meglátogassa. Utolsó levele az volt, melyben kicsengetésit küldött Ilonának.

Utolsó évüket élték az iskolában. Kálmán munkája szaporodott, játékra csak ritkán akadt egy kis idő. Azt tervezték, hogy megtámadják az öreg almafát. Uzsonnára jó lesz egy kis gyümölcs. Csakhogy azzal nem elégedtek meg. Összetörték az ágakat, megcibálták a dús lombokat.

– Szedte-vette, pernahajderek! Mit műveltetek? Úgy látszik, nem akartok már almát enni ezekről a fákról.

Kálmán akkora pofonokat kapott, hogy tízesével számolta a csillagokat. De hogy miért Kálmán, azt a tanítónő sem tudta. Talán azért, mert ő volt legközelebb. Azt azért nem lehetett mondani, hogy veri a gyerekeket. Szigorú volt, s azt jóltette. Sajnálták is a faluban, mikor hírét vették, hogy elhanulmányait, odaköltöztek, ahová gyermeke a kinevezését kapta. Kálmánnak azután még két tanítója volt Egerfügén. Érkezett hozájuk egy tanító, akit mélyen érintett a kommunista ideológia fertőzése. Nem is maradt sokáig ő sem a faluban. Katedrát kapott Erekfőn abba az iskolába, amelybe aztán valamivel később Kálmánnak is sikerült bejutni. Találkozunk még vele Erekfő híres kollégiumában.

Abban az esztendőben alakult meg a Pionírszervezet. Májusi forró napfényben avatták fel az első tagokat. Egerfügéről Erekfőre vitték a jelölteket. Kálmán nem volt köztük, de jóbarátja, Nikulica igen. Akkor törte a fejét, hogy miért? A válasz csak később világosodott meg előtte. Neki sem kellett sokáig várni. A következő évben – már az erekfői gimnáziumban- ő is tagja lett a szervezetnek. Akkor született meg életének első írása – egy kis cikkecske – s az országos gyermeklap, a Pionír közölte „Tengerész akarok lenni” címmel.

Az évzáró ünnepségre Anya új vászonnadrágot, hozzá mellénykét varrt fiának. Boldogan ment az ünnepségre, s csak fokozódott az öröme, mikor a sok ember, és a szülei előtt a tanító elvtárs megdicsérte, mint az iskola legjobb tanulóját.

Az ünnepi örömhangulat nem tartott sokáig. Kálmán közölte szüleivel, hogy ő tovább akar tanulni.

– Édesapám, én nem szeretném megszakítani a tanulást. Erekfőn akarom folytatni!

– Én, fiam, arról hallani sem akarok. Hasznodat akarom venni itthon, s ha megöregszünk, te leszel a gondozónk.

– Nem feledkezek én meg úgysem magukról, talán úgy még inkább segíthetek maguknak.

– Ne folytassuk, fiam, én döntöttem, te meg ahhoz tartsd magad! Anyagi lehetőségeink sincsenek hozzá. Kálmán akkor elkeseredett, de nem adta fel. Tovább bizonygatta Apának, hogy márpedig ő tanulni akar. Még azzal is megfenyegette, hogy kárt tesz magában, ha megvonják tőle a továbbtanulás lehetőségét. S mit adott az Isten? Az egyik nap Apa összetalálkozott egyik osztálytársa édesapjával, aki próbálta meggyőzni a Kálmán igazáról.

-László bátyám, ne tegye tönkre a fia életét! Ő tanulni vágyik, és tanulnia kell, hiszen ő volt az iskolánk legjobb tanulója. Látja, én is beírattam a fiamat, pedig bizony gyengébb, mint a maga fia.

Apa elgondolkozott ezen, és mikor hazaért, megörvendeztette a fiát.

–Kálmán, holnap bemegyünk a városba. Beiratkozunk az ötödik osztályba.

Az öröm, melyet gyermeke arcán látott, őt is megnyugtatta. Megerősödött benne, hogy helyesen döntött.

A beiratkozás megtörtént. Apát tájékoztatták, hogy mi mindennel kell hozzájárulnia a konviktus működéséhez. Önfenntartó volt az intézmény. A bentlakásban csak úgy kaphat helyet, ha ágyat, ágyneműt biztosítanak, s a kosztozáshoz különböző termékekkel járulnak hozzá. Ezt az otthoniak nem tudták vállalni. Egyik nővére Erekfőn volt férjnél, kint laktak valahol a város szélén. Velük egyezett meg Apa, hogy szállást és kosztot adnak Kálmánnak, s ők otthonról támogatják az élelmezését. Így kezdhette el Kálmán tanulmányait az erekfői középiskolában.

Korán kelt, mert félórára is szükség volt, hogy beérjen a tanítás kezdetére. Az iskolában jól érezte magát. Igyekezett bepótolni azt, amit falusi iskolájában nem kapott meg, pedig jó tanítói voltak. A magyar nyelv és irodalom tanárának személyében, egerfügei tanítójára ismert. Kálmánnak ehhez soha nem fűzött megjegyzést. A tanulók László tanárelvtársnak szólították. András bácsi lett Kálmánék osztályfőnöke. Kemény, katonás ember. Az ő nevelési eszközeihez egy-két pofon is hozzátartozott. Ettől eltekintve, kiváló tanár volt. Németnyelvű szakképesítést Hamburgban szerzett. Németórája mégsem volt egysem, mert a felesége is némettanár volt, s a katedrát átengedte neki. A tornaórákat kapta a férj. Hamar észrevette, hogy Kálmán törekvő, szorgalmas gyermek, és valamiképpen segíteni akarta a fejlődését. Úgy gondolta, leginkább azzal segíthet, ha becsalogatja a könyvtárba: ő volt az iskola könyvtárosa.

–Kálmán, órák után gyere be hozzám, a könyvtárba, egy kicsit elbeszélgetünk.

Nyugtalan lett. Vajon miért hívja az osztályfőnök?

– Szeretsz olvasni, fiam? Járt már a kezedben könyv?

– A könyvet szeretem, de a Szent Biblián kívül semmi egyebet nem olvastam.

– Akarod pótolni? – kérdezte András bácsi. Tudnál segíteni nekem itt a könyvtárban, s mellette olvashatsz, amennyit akarsz.

Örvendett az ajánlatnak, és lelkesen fogott hozzá, hogy meghódítsa a várat, melyet a könyvtár jelentett számára.

Akkor ismerkedett meg Péterrel, aki szintén falusi isklából érkezett. Édesanyja bábaasszony volt. Édesapját már korábban elveszítette. Az édesanyja nevelte. Idejének nagyrészét a földművelő nagyapjánál töltötte. A népi világ szokásait, hagyományait, hangulatát vitte magával. Ugyanaz a világ ez, mint amelyben Kálmán nevelkedett. Kitűnő talaj. Alkalmas arra, hogy tiszta, életreszóló barátságot neveljen. András bácsi rokonszenvezett Péterrel. Tudta, hogy írogat, hogy versei színvonalas Petőfi-utánzatok. S ahhoz mindig valamilyen humoros, néha ironikus megjegyzést fűzött. Péter azt is elismerésnek, ösztönzésnek tekintette.

Kálmán rendszeresen bejárt a könyvtárba. Először színes, képeskönyveket lapozott. Azokat is szerette nagyon, de aztán következtek a nagy magyar mesélők érdekes, lebilincselő történeteikkel. A két koldusdeákot többször is elolvasta, de kedvence volt Jókai és Móricz is. A csend virágai között jól érezte magát.

Közeledett karácsony. A szorgos készülődés napjait élték, ahol lehetett. Abban az időben ugyanis az ünnep nem volt ünnep. Ugyanúgy dolgoztak a vallási ünnepeken is, mint a hétköznapokon. Nem tudott hazamenni, ahol gyönyörű karácsonyéjszakákat töltött; zengett az egész falu, barátaival ő is meg szokta kántálni a rokonokat, ismerősöket. Most mindez elmaradt. Vacsorázott, és lefeküdt. Ráborult a nyomasztó csöndes-sötét éjszaka. Alaposan kisírta magát, és elaludt. Reggel szomorúan ébredt, de lassan magához tért. Elővette a könyveit, és olvasott. Másnap iskolába kellett menni, az ünnep nem érdekelte a vezetőket. Két óra körül érkezett haza. Délután nem sok dolga akadt, csak a könyveivel volt elfoglalva. Estefelé tüzet akart gyújtani, de sok-sok próbálkozásra sem sikerült. Vette a petróleumos edényt, s öntött belőle a kályhába. Hatalmas láng csapott ki a kályha éhes szájából, s a lobbanásra látható idegességgel ugrott be Sógor. Kapta a piszkafát, és megmérte a hátán. Olyan kemény fenyítést nemcsak ő kapott tőle, másoknak is sikerült részesedni belőle.

Az iskolában minden jól alakult, szorgalma biztosíték volt arra, hogy a jó tanulók közé tornássza fel magát. A tavasz kellemes, szép napokat hozott, s abban a napos hangulatban vidáman teltek a napok. Otthon azonban kevésbé örvendezhetett, mert úgy tűnt, hogy valami nincs rendben; lehangoltság, feszültség nyomasztó hangulata lengte be az egész házat. Mély hallgatás szorongott kint is, bent is; senki senkivel nem beszélt. Csak néhány mondatot lesett el a felnőttek beszélgetéséből.

-Jártak itt a nyomozók?

– Nem, egyelőre nem volt senki – mondta Berta - s felnézett az égre.

-Nem is baj, egyelőre ne keverjünk bele másokat is.

A háziak ajkáról lopta el ezt a rövid szócserét. Később megtudta a részleteket is. Dani bátyja tímár mester volt. Erekfői mesternél sajátította el a szakmát. Miután felszabadították, mind több lett a pénze, ő meg egyre többet ivott. A vendéglők, kocsmák jól ismert mulatozója lett. Szép, vonzó cselédlánnyal ismerkedett meg, s a kapcsolat mély, tiszta, őszinte szerelemmé fejlődött. A család tagjai nem örültek, sőt mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a házasságukat. Különösen Etelka tiltakozott, akire Dani hallgatni szokott. Most is neki fogadott szót, de elkeseredésében úgy döntött, hogy elhagyja az országot. Az ő stílusában indult a határnak: cigányzene kíséretében. Úgyhogy a határnál már tudták, ki érkezik, s természetesen várták. Letartóztatták, és csendőrőrsről csendőrőrsre kísérték vissza Erekfőre, ahol Anya s a testvérei várták elkeseredetten. Ott állították bíróság elé, és kétévi fegyházra ítélték. Megismerkedett a hírhedt szamosújvári börtönnel. Éhezett eleget, mert otthonról nem kapott gazdag csomagokat. Anyának volt gondja rá, s élelmen kívül kevés pénzt is küldött egyszer-máskor. Szabadulása után nem tért vissza szerelméhez, a fellegvári cipőgyárban helyezkedett el, s rövidesen megházasodott. Az ívásról, a mulatozásról nem mondott le. Fizetését könnyelműen elverte, s feleségének, két fiának a mindennapit sem volt miből biztosítani. Hazatértek Erekfőre. De ott sem volt fényes az életük. Dani élte a maga mulatozáshoz szokott életét, eljárt Etelka nővéréhez, kipanaszkodta magát, de azután is mind mélyebbre jutott, és egyik délután a szobájában kötötte fel magát a gerendára.

Hazaköltözése után kereste meg Sógor, s megegyeztek, hogy együtt - titkok titka alatt - bőröket csereznek, készítenek, hogy a nehéz anyagi helyzetükön valamit segítsenek. De hát igencsak ráfizettek, mert lefülelték őket. Sógor három hónapi börtönbüntetést kapott. Berta Kálmánnal maradt. Míg a férje távol volt, érezte, hogy mennyire hiányzik neki. Kívülről úgy látszott, hogy meleg házasságban élnek, de belül recsegett-ropogott. Bertának kemény ütlegelés is jutott. Hogy aztán miért történt, tudni nem lehetett. Mint ahogy azt sem, hogy jódolgában-e, vagy a súlyos összecsapások miatt az alkoholt választotta, s annak is lett az áldozata. A tavasz hátralévő részét együtt töltötték Berta nénjével.

Eljött a vakáció ideje, s hazament Egerfügére. Gyakorolta mezőgazdasági ismereteit. Rengeteget kapált, és részt vett az aratásban is, mint máskor. Anya, miközben az elveszített fiát siratta, legidősebb gyerekére, Boldizsárra gondolt, aki szintén elhagyta a családot. Magyarországon keresett maga számára elfogadóbb emberi életet. Rendőrként dolgozott a háború kitöréséig. Rövid időre hazalátogatott, s miután visszatért, megházasodott, és véglegesen az anyaországban telepedett le. Öt gyereket neveltek fel, s mikor már nagyobbak lettek, együtt látogattak haza. Anya és Apa akkor ismerte meg menyét és az unokáit.

A hatodik osztályos tanévet már az iskola bentlakásában kezdhette. Önfenntartással működött, ezért mindenféle termékkel, ággyal, ágyneművel kellett támogatni az intézményt. Megvásárolta Apa azt a vaságyat, amelyen aztán később Elek bátyja aludta álmait.

Az új tanév könnyebbnek ígérkezett az előzőnél. A tanulással nem voltak gondjai, lelkesen végezte a munkáját. A bentlakás, a régi kollégium hagyományait, a szokásokat volt nehéz követni, s egy-egy részét elviselni. Különösen az volt újdonság számára, hogy minden reggel már hat órakor megszólalt az ébresztő csengő hangja: kelni, mosakodni kellett, rendet teremteni a hálószobában, mert félóra múlva a felügyelő meg az apparitor ellenőrizte, hogyan teljesítették a reggeli programot. A cipőknek fényleniük kellett, mert ha nem, az büntetéssel járt. Ezután szépen, rendben felvonultak a főépületbe az egyórás, csendes osztályterembe, és nyolc órakor elkezdődött a tanítás. Az órákon, odafigyelt, mert tudta, hogy még sok behozni valója van. Szeretett volna az élen felsorakozó jó tanulók közé tartozni. Nem is kellett sokáig várnia, mert rövidesen osztálytársai is fölnéztek rá. A délelőtti órák befejezése után lementek az étkezdébe. Jól esett az ebéd. A délelőtt folyamán semmivel nem tudta enyhíteni az éhségét. Az ebédnél be kellett tartani a régi szokásokat. Volt egy asztalfőnök, természetesen a vén diákok közül. A fikáknak – kisdiákoknak - az asztal végén volt a helyük. A menü nem volt túl változatos és étvágycsináló: híglevessel és prézlis makarónival szolgálták ki őket leggyakrabban. A finoman cukrozott fánkot nagyon szerette: az otthoni ízekre emlékeztette. Kozma néni volt a főszakácsnő. Kedvesen mosolygó arca jó ízt kölcsönzött az ételeknek is. Kálmánnak azért ment jobban, mint másnak, mert a befejező évben Viola nővére a konyha alkalmazottja volt. Gondoskodott arról, hogy a jó falatokból annyi jusson Kálmánnak, amennyit kívánt. Azon a héten, mikor ő volt az apparitor, úgy ellátták, mint egy kiskirályt. A délutánok négy óráig szabadok voltak. Ki lehetett menni a városba, de csak felügyelői engedéllyel. Az már büntetés volt, ha a felügyelő valamilyen oknál fogva nem írta alá az engedélyt. Azt jelentette, hogy szobafogságra ítélte a hibázót. Négy órakor rendszeresen kezdetét vette a szilencium. Társaival együtt azonos terembe kerültek a végzősökkel. Ők ellenőrizték, hogyan végezték el kisebb társaik a feladatukat. Ha valamelyiküknél mulasztást tapasztaltak, annak tovább kellett maradnia, s ha úgy találták, hogy nem tudta megoldani a feladatot, annak segítettek. Katonásan kezelték őket. A szilencium végeztével sorba állították őket, és nótaszóval meneteltek idősebb társaik hálószobájába. A takarítás, rendcsinálás, téli időben a tűzrakás is, az ő feladatuk volt. Ha végeztek, énekszóval búcsúztak, és mehettek a saját szobájukba. Elvégezték maguknál is az esti programot, és lefeküdtek. Az éjszakájuk nem volt igazán csendes és nyugalmas. Az volt a szokás, hogy aki esetleg hamar elaludt, azt meghúzták, ami abból állt, hogy égő gyufaszálat tartottak a lábujjaira, és csillagot rúgattak vele. Hozzászoktak a rendhez, a bentlakás előírásaihoz, örökölt szokásaihoz. A múlt hagyományait később beépítették saját életükbe. Abból sok minden a jövőjüket formálta. Gyakran gondolt, és gondol vissza arra, amit ettől az iskolától kapott.

Márciusi reggel volt. Kálmánt az a hangulat lepte meg, amely szilenciumra érkezésükkor fogadta őket. Feszültség, nyugtalanság kavargott a levegőben. Egyszer csak váratlan hirtelenséggel megszólalt az egyik végzős.

-Láttok-e valamilyen szokatlant az eddigiekhez képest? Ha igen, akkor azt tartsátok meg magatoknak! Nehogy egy ártatlannak tűnő nesz is kiszivárogjon ebből a teremből, mert az életeteket kockáztatjátok.

Ez a kemény és határozott hang arra késztette őket, hogy jobban szétnézzenek a teremben. S akkor vették észre, hogy hiányzik a Sztálin-szobor. Nemsokára azt is megtudták, hogy az éjszaka valakik összetörték. A fiúk viselkedéséből arra következtetett, hogy ők, a nagydiákok lehetnek a tettesek. A nyomozók titkot tartottak, nem akarták, hogy tudjanak róla, miért vannak az iskolában. Hozzájuk nem mentek be, a tanári szobában zajlottak az események. A végzősök továbbra is nyugtalanok voltak. Attól nagyon féltek, hogy a fikák elárulják őket. Egy óvatlan pillanatban a véndiákok szószólója, aki különben jogra készült, elkezdte fenyegetni, lökdösni, s még ütlegelni is. Kálmán viselkedéséből, a szokásaiból, az általános magatartásából ítélve, őt tartották legveszélyesebbnek. Sikerült azonban valahogy kiszabadulnia. Felállt hirtelen, kiugrott az ajtón, és szaladt le a tanáriba. A szóvivő utána rohant, úgy érezte, hogy most már tényleg miden elveszett. Ezzel biztosan lebuktak. Kálmán a tanári előtt hirtelen megállt, és visszafordult. Úgy gondolta, hogy igazán hősök, akikkel együtt élnek. Valami olyat tettek, amivel elárulták, hogy általában elégedetlenek az emberek a mindennapokkal. Otthon Apától is mind gyakrabban hallott olyan megjegyzéseket, amelyek igazolták, hogy az emberek elégedetlenek helyzetükkel. Annál sokkal jobbra vágytak. Kötelező beadások, magas adók keserítik meg az életüket. Mindezt nyugodtan végiggondolhatta, míg visszaértek a terembe. A szóvivő nem akarta hinni, hogy gyerek létére annyira pontosan látja, mi történik körülötte, s hogy annyira tisztán és alaposan gondolkozik.

- Hallgatni fogunk, hallgatni, mint a sír. Annyit mi is megtehetünk, hogy részünk legyen a jogos követelésekből. Oldódott a feszültség. A tanárok úgy vettek részt a nyomozásban, hogy valamelyest eltereljék a figyelmet tanítványaikról. Végül is semmit nem tudtak bizonyítani, s az ügy úgy zárult le, hogy a véndiákok még fenyítést sem kaptak.

A tanév a vége felé járt. Még egy hónap sem volt az év végi vizsgákig. Kálmán azt még arra használta, hogy minél jobban felkészüljön a vizsgákra. A készülődéseknek volt egy kis szépséghibája. Matematikából megkapták az előkészített tételeket megszámozva. A diákok ősi fegyveréhez, a puskázáshoz folyamodtak. Kidolgozták a tételeket, elkészültek a puskák. A tétel kihúzása után, a megadott szám szerint előre dobták a puskát, s úgy gondolták, hogy ezzel minden meg van oldva. Rákerült a sor, kihúzta a tételt, beült a padba, s kevés várakozás után előre repült a cédula. De hát hogyan? Pontosan a katedra előtt landolt, a tanár úr természetesen azonnal észrevette. Odament hozzá, kivette kezéből a papírt, megnézte, és szokása szerint, románul azt mondta.

- Tovarǎşu Egress, vii la toamnǎ (Egress elvtárs, jössz ősszel)!

Más tárgyakból jól vizsgázott, de ezzel megpecsételődött a nyári vakációja.

Hazaérkezett. Június második fele kezdődött. Eső alig esett, a nap egyre jobban perzselt. A rétek elveszítették üde zöldjüket, a hőség rátelepedett a kapálók vállára. Egyetlen pihenőnapot sem adtak Kálmánnak. Azonnal csatlakozott a kapálókhoz. Hat-hét ember sorakozott egymás mellett, őt a sor közepére állították. Jobbról is, balról is kapta a jó tanácsokat. Körül kellett kapálni a kukoricaszár földjét, a tövét kigyomlálni a gaztól, s a földet úgy otthagyni, hogy a következő kapáláskor, mikor fel kellett tölteni a növény tövét, legyen elég földje. A gyomlálást gyakran elkerülte, ráhúzta a földet a gazra, hogy ne vegyék észre. A kapások közül gyakran sokan elmaradtak más teendők miatt. Olyankor csak rá meg Jolán nénjére maradt a kapálás. S az elég gyakran megtörtént. Reggel már korán beálltak ketten a táblába, hogy a friss levegőn eredményesebben végezhessék a munkát. Hosszú napok teltek már el. Kezdett fogyni az ereje, kitartása Kálmánnak. Mind nehezebbnek és nehezebbnek érezte a munkát. Fájt a dereka, az izmai megfeszültek. Hirtelen letérdelt, és úgy kezdett csápolni a kapájával.

– Mit csinálsz, te, nem szégyelled magad? Mit szólnak, akik látnak? - mordult rá Jolán.

– Pihenni akarok, nem tudom folytatni.

Jolán nevetni kezdett.

– Ilyesmit is csak tőled lehet látni. Kezdem érteni, miért kedvesebb neked a tanulás: szabadulni akarsz, s kimászni a szegény emberek szakadékából.

– S azért mindent meg is teszek! Születésem pillanatától tudom, hogy nem fogom elviselni azt a sorsot, amelybe beleszülettem. Küzdeni fogok, és megteremtem magamnak a mesebeli Eldorádót.

Este, mikor már mind együtt voltak, Jolán nevetgélve mondta el, mihez folyamodott az öccse, hogy enyhítse a fáradtságát. Sajnálta egy kicsit, de a munkát folytatni kellett. A második kapálást, a feltöltést is befejezték, de rögtön ott volt nyakukon az aratás. Azt könnyebben viselte, talán szerette is. Ünnepélyesnek érezte. Az ő feladata a vízhordás volt. Többször is elment naponta a forráshoz, és friss vízzel pótolta az aratók gyöngyöző verejtékét. Néha az is megtörtént, hogy őzike ugrott elő a tisztáson, s megfeledkezve, utána vetette magát. Csak mikor végleg eltűnt a szeme elől, fordult meg, hogy visszataláljon a forráshoz. De akkor a korsóját már nem találta. Víz nélkül tért vissza. Nagyon megszidták, mert a víz már hiányzott nekik. Szájuk kiszáradt a melegtől, folyt róluk a veríték, de dolgoztak kitartóan.

–Hová kóborogtál el? Mi vártuk a vizet, s most is üresen jöttél vissza.

– Egy nagyon szép, fiatal őzike csalogatott maga után. Követtem, amíg csak el nem tűnt a szemem elől.

Kezébe adtak egy másik edényt, s visszaindították a forráshoz. Szó nélkül ment, igyekezett, hogy minél hamarabb visszaérjen. Le nem tette a korsót, nehogy az is eltűnjön. Mire visszatalált, már dél volt, megebédeltek, egy keveset pihentek, aztán folytatták.

– Látod, fiam, ez a búzatábla mennyire gazos? Nehezíti a kaszálást. Úgy gondolom, segíteni tudnál, ha a vastagszárú burjánokat kiszednéd a búza közül.

Egy darabig végezte, de hamar ráunt, szabadulni szeretett volna, de már nem lehetett. Olyan eredményesen dolgozott, hogy Apa megdicsérte.

 –Sokat segítettél nekünk, fiam, ügyes, szorgalmas gyermek vagy, s hiszem, hogy ezzel a szorgalommal, kitartó munkával boldogulni fogsz az életben.

Befejezték az aratást. Egy-két hetet vártak, hagyták, hogy a keresztekben száradjanak a kalászok, a szemek, és csak azután kezdték a búzahordást. Szérűkre gyűjtötték a csépelni valót. Ez közös munka volt. Rokonok, szomszédok fogtak össze, visszaadva a tartozást egymásnak. Ez a kalákás összefogás kedvére való volt. A megrakott szekér után ballagott, s le-leszakított egy-egy érésben lévő piros szilvát az út menti fákról. A betakarított gabona láttán kedvvel folytatták az aratással elkezdett munkát. Az ünnepi hangulat most is belengte az egész falut: lelkesek, mozgékonyak voltak. De elkeserítette őket, hogy a termés nagyobb részét azok rakták hombárba, akik az ujjukat sem mozdították érte. Azért nem is várták, hogy megkezdődjék a cséplés. A kötelező beadás annyira sújtotta a parasztokat, hogy miután azt leszámolták tőlük, csak az üres zsákjaikkal mehettek haza. Kulák, közép- és szegényparaszt egyformán szenvedett. Csodálatos volt azért a nyár a falvakon. Reményekkel, nagy tervekkel vonultak ki tavasszal a mezőre, élvezettel végezték munkájukat, és ősszel elégedetten vették számba az egész nyár munkájának eredményét.

Eljött az ősz. Kálmánt nyugtalanította a pótvizsgája. A nyara annyira foglalt volt, hogy matematikával nem volt ideje foglalkozni. Elégedetten vette tudomásul, hogy a sikeres vizsga után, már hetedik osztályos lett. Az kétségtelen: ha ő nem abban a korban született volna, amely földet, gazdagságot, bőséget ígért a falu parasztságának, soha nem gondolhatott volna arra, hogy belőle valamikor is tanult ember lehet. Így is nehéz volt. A jólét helyett az egyre inkább elmélyülő szegénységben éltek. Olyan jövedelmet találtak ki a gazdáknak, amelyre jó nagy adót lehetett kivetni. Az iskolákban pedig csak megállapított jövedelemszintig támogatták a falusi diákot. Ha azt meghaladta, a bentlakásból is kipakolták. Így történhetett meg, hogy Kálmán egyik nap beköltözhetett az otthonba, másik nap meg menesztették. Olyankor mindig a nővérei segítségére szorult. Különösen Etelka nénje támogatta nehéz helyzetében. Most sem volt biztos benne, hogy ez az év nyugalmasabb lesz, mint az előbbiek, de nem foglalkozott vele, végezte a maga munkáját.

Nem tudta, hogy történt. Talán a mesebeli öreganyó rendelt mellé Partfogót. Valaki váratlanul a hóna alá nyúlt. Szárnyai alá vette, és irányította az életét. Pártfogó nála idősebb diák volt. Megállt mellette, és azonnal így kezdte.

-Betöltötted a tizennegyedik évedet?

–Igen, Januárban.

- A KISZ-ről (Kommunista Ifjúsági Szövetség) hallottál?

-Nem.

-Fiatalokat tömörítő szervezet; olyan fiatalokat keres, mint amilyen te vagy. Tudom, falusi család gyermeke vagy, mely azelőtt is nehezen élt, és most sem könnyű a helyzete. Nekünk, fiataloknak kell úgy élnünk és dolgoznunk, hogy az ígéretek megvalósuljanak. Akarsz–e tagja lenni ennek a szervezetnek?

Kicsit gondolkozott, s a válasza így hangzott.

-Igen!

- Akkor ismerd meg a szervezet szabályait, törekvéseit, s az egyik gyűlésünkön megtárgyaljuk a belépésedet.

Mindezek közben nem hanyagolták el az iskolai munkájukat sem. Tanultak, készültek a másnapi órákra. Alig telt el Ezzel elkezdődött Kálmán politikai pályafutása. Pártfogó egészen bensőséges viszonyba került vele. Mindent tudott a szerelmi életéről is. Postása lett. Ő bonyolította le a levelezését. Azon csodálkozott, hogy miért mennek-jönnek a levelek? Nem tudta ő még akkor, hogy a nőnek minden pillanatban szerelmet kell vallani. Másképpen elfelejtik. Ők pedig nemcsak vallották a szerelmet, hanem élték is. Az est homályában az épület egy-egy bemélyedésében meg lehetett húzódni, és átadhatták magukat a boldog szrelemnek. S hogy változatosabb legyen, gyakran az iskola kertjét is kitüntették jelenlétükkel. Az még alkalmasabb helye volt a boldog szerelemnek. Az öreg fák dús lombozata eltakarta őket a kíváncsi világ szeme elől.

A következő délelőttön Kálmáné volt a feladat, hogy kézbesítse azokat a leveleket, melyekben megírták egymásnak, hogy milyen csodálatos volt az este. Pártfogó pedig úgy irányította tovább Kálmán életét, hogy nemcsak tag lett belőle: az iskolai szervezet bizottságába is beválasztották. Ám az nemcsak osztálytársainak, de András bácsinak, az osztályfőnöknek sem tetszett. Hogy mennyire nem, azt mindig éreztették vele. Majd csak egy érettségi osztálytalálkozójukon mondhatta el társainak.

-Kommunistának tartottatok, pedig csak szegény voltam.

Az ősznek legfontosabb eseményét élték a továbbiakban. Elkezdődött a készülődés a Bukaresti Világifjúsági Találkozóra. Pártfogó közölte vele, hogy ő is a küldöttek között lesz.

- Ez különös kitűntetés számomra – mondta ujjongva.

Az egymást követő események hevületében szinte meg is feledkezett erről. Talán, mert fontosabb és jelentősebb, nagy változásra készült az iskola. A hatalmasok jóváhagyták, hogy a nagy múltú intézmény felvegye hajdani kiváló diákjának nevét. Márciusban tartották a névadó ünnepséget. Kálmánnak az volt igazán nagy élmény, hogy találkozhatott, és kezet foghatott egy élő költővel, Szentimrei Jenővel. Ő volt az ünnepség díszvendége. A nagy örömnek azonban keserű ízt adott, hogy közölték vele, nem lehet ott az ifjúsági találkozón. Szűkítették a küldöttek listáját, s az ő nevét kihúzták. Soha nem tudta meg, hogy miért. Pártfogó még véletlenül sem említette, nem magyarázgatta a történteket. Enyhe gyógyír volt a sebre, hogy ingyenes jegyet kapott egy nyári táborozásra. Szülei is örültek neki. Anya rendbe tette szegényes ruházatát, holmiját, s egy vászontarisznyába pakolta be. Kálmánt mindig gyengén ruházták, arra igazán kevés jutott a család kasszájából. Mikor ötödik osztályba került – hogy ne éppen mezítláb menjen a városba -, Apa az ócskapiacon vásárolt neki egy pár viselt, foltos bakancsot. Nem járt benne sokáig. A tél kellős közepén ült be vele az öreg suszterhez, hogy megjavítsa. Úgy adta vissza a várakozó gyermeknek, mintha teljesen új lett volna. Azután meg a meleg télikabát hiányzott, rövid mellénykét viselt csupán. Berta nénje talált ott az ő utcájukban egy vékony lódenkabátot: zöld posztóból volt, és már kopottra viselték. Apa elment, megnézte, s mivel úgy találta, hogy ki tudja fizetni, meg is vette. Az is szégyent hozott Kálmán fejére. Osztálytársai figyelmeztették, hogy a kabátját nőre szabták. Az egerfügei szabó valamit segített rajta. Szomszédok voltak, s többször is varrt már neki. Ha otthon tartózkodott, és különösebb elfoglaltsága nem akadt, hozzá ment át, s úgy elbeszélgettek, mintha egykorúak lettek volna.

– Istenem, így van! – sóhajtott fel Kálmán. Én a világ legtermészetesebb dolgának fogadom el, hogy kopott lódenkabátot viselek, és vászontarisznyával rukkolok ki a világba. Dehát, a mesebeli szegénylegénynek is tarisznyájában kuksolt a szerencséje.

A tábori szertartásokat megszokta, elfogadta. Lelkesen és nagy érdeklődéssel vett részt a tevékenységekben. Legjobban a kirándulásokat élvezte. Egy ilyen érdekes kiruccanáson elcsatangolt, és összetalálkozott egy hazai székelyemberrel. Nagyon megijedt, mert addig mindig azt hallotta, hogy a székelyek vademberek. De az akkor elment mellette, meg sem szólította. Megnyugodott. Ment megkeresni a csapatot. Ebédre már otthon voltak, s délután szabadfoglalkozások következtek. Elteltek a napok, indultak haza. Tarisznyája üres volt. A mesebeli jóságos öreg nem tett semmit bele. Ő maga volt az ajándék. Anya nagyon meg is volt elégedve vele. Rövid időre újra együtt lehettek. Akkor úgy érezte, hogy szép, pihentető vakációja volt.

*

A nyolcadik osztályba nem kellett felvételizni. Vizsga nélkül folytathatta tanulmányait. Osztálytársai közül egyesek elmaradtak, helyettük a környező településekről érkeztek jelentkezők. Úgy megszaporodott a létszám, hogy párhúzamos osztályok indulhattak. Kálmán az A-ba került régebbi társaival együtt. Gyakran megfordult a B-ben is. Kezdte figyelgetni a szép, csinos lányokat. András bácsi maradt az osztályfőnökük. Azzal kezdte, hogy kialakított egy állandó ülésrendet. Kálmánnak az ablak melletti első pad jobbfelén jelölte meg a helyét, azzal a feladattal, hogy a melléültetett szomszédvárosi úrifiút segítse. Az nem volt fontos, hogy milyen eszközökkel. Nem véletlenül volt gondja a tanár úrnak a jól táplált szomszédra. Megkapta érte a rendszeres ellenértéket. Abban az időben nem volt könnyű egy-egy kiló húshoz hozájutni. A segítségre szoruló fiú édesapja meg mészáros volt. Természetes, hogy András bácsi asztaláról nem hiányzott a ritka eledel.

Az iskolai év kirándulásokkal kezdődött, és nemcsak a kirándulások kedvéért. Céljuk volt azoknak a csatangolásoknak. Makkot gyűjtöttek, talán valami fizetség is járt érte. Kálmánnak az egy kicsit megzavarta a fejét. A makk alá kődarabokat helyezett, hogy minél többet nyomjon. Az átadásnál gyanúba keveredett. Nem vették át tőle a makkot, de szerencséjére, büntetést nem kapott. Ezeknek a kiruccanásoknak az lett a jellemzője, hogy András bácsi nótáira meneteltek katonásan, nagy-nagy fegyelemmel. A lányoknak különösen tetszett a sportos, derék, jóképű tornatanár. Rokonszenveztek vele. A nótákat az óta is minden osztálytalálkozójukon eléneklik.

A könnyed bevezető után megkezdődött a tanítás. A régi tanárok mellé újak, fiatalok érkeztek: gyönyörű szép földrajzos tanárnő, - akár egy angyal - akibe Kálmán rögtön szerelmes lett. Akkor került az iskolához a magyartanár, aki a szépséges födrajzos tanárnőt elcsábította a férjétől. Kálmánnak kedvence, eszményképe lett András bácsi mellett. Ő tanította meg az irodalmat érteni, szeretni, s talán művelni is. Sikere volt a tanulóknál a frissen végzett matematika tanárnőnek is. Lelkesen, világosan, érthetően magyarázott.

A KISZ alapszervezet megtartotta első ülését, megválasztották a vezetőséget. Kálmán bekerült a bizottságba. Ő felelt az iskola kulturális tevékenységéért. Fontos szerepet szánt a faliújságnak. Nemcsak másoktól udvarolt ki cikkeket, ő maga is szívesen volt jelen verseivel az újságon.

Váratlanul vendég érkezett az iskolába. Az Erekfőről elszármazott költőnő. Ő is ebben az iskolában szerette meg az irodalmat, a költészetet, és szívesen adta át tapasztalatait, a műhelytitkokat. Kálmánnal hosszasan elbeszélgetett. Egyebek mellett szóbakerült a faliújság is. A vendég már előbb felfigyelt a faliújságra. Látta, hogy Kálmánnak verse jelent meg rajta.

– Mióta írsz verseket? – kérdezte Kálmántól.

- Nincs nagy múltja költészetemnek. Ezek a falújságcikkek az első próbálkozásaim.

-  Szabad verseknek látszanak, de se nem szabadok, se nem kötöttek. A szabadhoz nincs elég kép, a kötötthöz meg hiányzik a ritmus, a zene, a dallam.

– Szóval nem vers, sőt prózának is gyenge – jegyezte meg Kálmán.

- A versben nem mesélünk, nem a nyers valóságot vetjük papírra, attól elvonatkoztatunk, és képekben érzékeltetjük a mondanivalónkat.

Hogy milyen hatással volt rá ez a beszélgetés, az bizonyítja legjobban, hogy hosszú időre abbahagyta a versírást, pedig hasznosíthatta volna a tanácsokat.

Már aznap délután megkereste Pétert, hogy elmondja neki a történteket. Azzal fejezte be, hogy számára most nem is ezek a legfontosabb dolgok, hanem az, hogy megint nincs helye a bentlakásban.

Elment hát Etelka nénjéhez. Ők akkor az erekfői művelődési háznál dolgoztak. Akkor már Viola is hozzájuk került. Nővére valamivel jobban érezte magát, könnyebben élt, de a munkából ott is volt elég. Gábor, Etelka férje, jó ember volt. Hamar eldöntötték, hogy segítenek Kálmánnak. Úgyhogy négyre emelkedett a családtagok száma. Azután már onnan járt iskolába. Ha néha egy kis szabadidőhöz jutott, szívesen ment ki a hegyre; gondozták a szőlőt meg a gyümölcsfákat. Gábor kapált, permetezett, kaszált. A füvet két-három napig szárítgatták, s aztán összegyűjtötték, és rudasokba rakták. Kálmán ott élte át életének legszebb élményét: megnézhette életének első színházi előadását; Csiky Gergely: „a Nagymama” című darabját.

Violának, mint a cselédeknek, járt a heti egy-két napi kimenő. Ezek a délutáni séták hozták el neki a szerelmet. Egy leszerelni készülő katonával ismerkedett meg, aki szabadulása után feleségül vette, és Biharbegyen éltek tovább. Csakhogy ez tragédiához vezetett. Gábor hallani sem akart erről a házasságról, s amikor mégis létrejött, magát támadta meg, s egyik vasárnap reggel ott találták meg a lazában, az egyik almafán. Következett a temetés. A művelődési ház udvarán zajlott le a temetési szertartás. Kálmán akkor is furcsán viselkedett. Elcsámborgott otthonról, és nem vett részt a temetésen. Félve tartott hazafelé, hogy mi következik otthon, amiért ő így viselkedett. De örömére, meg sem említették az esetet. Úgy el voltak foglalva a maguk gyászával, hogy arra föl sem figyeltek. Etelka egyedül maradt, mert a temetés után Kálmán örömhírrel érkezett haza: megnyílt előtte ismét a bentlakás kapuja. Az ő sorsa meg úgy alakult, hogy egy ismerős tanárházaspárnál talált magának egy kicsi szobát, egy még kisebb konyhával. Azt foglalta el. A házigazdák nemes lelkű emberek voltak. Támogatták, segítették nehéz napjaiban. Erőt próbáló munkát vállalt. Mosott, vasalt a házigazdáknak, meg más úri népeknek. Szívta a faszenes vasaló szürke gőzét.

Pártfogó közben végzett. A jogra felvételizett, és soha többé nem találkoztak. Majd csak akkor hallott róla, mikor, jóval később, írást küldött annak az újságnak, amelyet Kálmán szerkesztett. Benne már érlelődtek annyira az adottságok, a képességek, hogy Pártfogó nélkül is megállja a helyét.

Kálmán vasárnaponként moziba vitte a bentlakókat. A B-be járt egy szép, kedves, barna lány, akit kiszemelt magának. Úgy tűnt, hogy lesz is valami a kapcsolatból. Az esti beszélgetéskor abban maradtak, hogy reggel együtt nézik meg a filmet. Ő bement a csoport előtt s az alkalmazottakkal együtt számolták, hány fizető vendég van. A lányt, meg önmagát nem kellett hozzáadni a fizetőkhöz. Bementek, elfoglalták helyüket, és várták, hogy kezdődjék a film. Ültek egymás mellett anélkül, hogy egy szót szóltak volna egymáshoz. Így ért véget a vetítés. Felálltak, hazakísérték a csoportot, s elköszöntek egymástól. Ezzel véget is ért a hirtelen szerelem. A kislány nem volt híve a folytatásnak. Olyan fiút képzelt el magának, aki beszélni is tud, meg szórakoztatni is egy lányt. A szakítás nem viselte meg. A szótlanságán egyelőre nem tudott ugyan változtatni, de szemrevaló leánykát azonnal talált. Ez alkalommal a saját osztályában. Ez tartósabbnak ígérkezett, mint az előző, de hamar kiderült, hogy az sem tökéletes.

És akkor megint a barátjától kért tanácsot.

 - Nézd, milyen furcsa a helyzetem! Nem vagyok képes legalább egy-két szót szólni egy lányhoz. Nem tudom, mit mondhatnék neki.

–Ne törd a fejedet nagy dolgokon! Kezdjél beszélni a legtermészetesebb, jelentéktelennek tűnő eseményekről, saját tapasztalataidról!

A tanácsot nem értékesítette. Olyan szóbősége akkor sem, és később sem volt, hogy azzal megnyerje azt, aki rokonszenves neki.

- Hallod, Péter? Tudom, hogy jó viszonyban vagy Zsuzsával. Egy falusiak vagytok. Tudnál nekem segíteni, hogy elfogadja a közeledésemet, mert én szemrevalónak, szépnek, vonzónak találom.

- Megemlíthetem neki a dolgot, de a megoldás rajtad múlik.

És ő olyan jól megoldotta, hogy egészen tartós kapcsolata alakult ki Zsuzsával. De egy szépséghiba, karcolás megesett rajta, s az nem jósolt hosszú időt neki. Egyik hétvégén Zsuzsa hazament tatársaival együtt, akik vendéget is vittek magukkal. Zsuzsa úgy összemelegedett vele, hogy visszafelé már egymás kezét szorongatva utaztak. Leszálltak a buszról, s úgy mentek el Kálmán mellett, mintha sose látták volna. Szívszorító volt az, de vigasztalta magát. Az érettségi bankettig egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. És akkor az történt: Dani bátyja megszimatolta, hogy szép napokat töltöttek együtt, és most nem is szólnak egymáshoz. Hosszabb gondolkozás nélkül tette fel a kérdést öccsének.

- Szereted te Zsuzsát? Akkor a makacsságodnak fordíts hátat, és semmi másra nem emlékezve, találjatok újra egymásra!

És ő már kezdeményezett is. Felkérte Zsuzsát egy táncra, amit megszakítottak, és odamentek az asztalhoz. Kálmán összeszedte magát, felállt, és hellyel kínálta Zsuzsát. Onnan kezdve már egyenesben voltak. Még volt egy kevés idő: táncoltak, szórakoztak. Zsuzsa arcán ragyogott a fény, és Kálmánnak is juttatott egy-egy finom mosolyt. Mikor hazakészült, együtt mentek ki a buszhoz. Aztán megint hosszú szünet következett, de Zsuzsa újra kezdeményezett. Egy nagybácsija lakott Erekfőn, s ott adott találkát Kálmánnak. Beszélgettek, de semmi lényegesről nem esett szó. Arról sem, hogy találkoznak-e még, s arról sem, hogy esetleg hosszabb időre is egybekapcsolhatnák az életüket. Most már tényleg az volt az utolsó találkozásuk, pedig Zsuzsa anyagilag is támogatta Kálmánt, ha szüksége volt rá. Hiába várta, sürgette a nagy szerelmet, még várnia kellett rá. Az az utolsó év még tartogatott számára meglepetést.

A szorgalmas és jó tanuló fiút ismét menesztették a bentlakásból. Péter már egy kis iróniával fogadta a hírt.

- Talán még magasabbra emelkedett szegényparaszt édesapádnak a jövedelme?

– Igen, már olyan magasra nőtt, hogy alig jön össze a mindennapi falat. Pedig azt már azért szerettem volna valahogy elkerülni, hogy éppen most, amikor már sok-sok áldozat árán befejezhetném középiskolai tanulmányaimat, ne tudnám folytatni. Etelka nővéremre gondoltam, aki mindig segített, mikor szükségem volt rá.

Nem kis reménnyel ment el hozzá. Otthon volt, bár ritkán szokott az megtörténni. Napjainak nagy részét nehéz munkával töltötte a szőlőhegyen.

–Na, hát kis öcsém, téged is lehet látni? Nem jártál már régen nálam.

– Nem, de jobban szerettem volna, ha most sem került volna rá sor. A szükség kényszerített, hogy eljöjjek. Megint az történt, ami olyan sokszor: nem fogadnak be az otthonba.

– És rám szorulsz, a támogatásomra van szükséged, ugye?

– Igen, másképpen elveszítem mindazt, amit eddig is a maguk támogatásával hordtam össze.

– Nincs mit tenni, ha Apáéktól is kapunk valamit, akkor elfogadlak. Tudod, hogy a keresztfiam, Jankó is nálam fog lakni?

– Nem, de úgy gondolom, békésen megleszünk egymással.

– Akkor csak gyere minél hamarabb, ne veszíts értékes napokat! Tudom, azt te sem akarod.

Nem, nem akarta. Visszament az iskolába, meghallgatta a délelőtti órákat. Délután pedig berendezkedett az új lahelyére. Megnyugodott. Valahogy csak befejezi az évet, és érettségizni fog.

Néhány hónap után Jankó elköltözött, és ketten maradtak a nővérével. Annak örvendett igazán, hogy kitűnő tanulási lehetősége volt. Ha este nem fejezte be a munkáját, reggel korán felkelt, és olyankor rendszerint a román irodalmat magolta. A kosztot szerette, a nővére utolérhetetlen szakácsnő volt. Azokat az ízeket ma is őrzi a szájában. András bácsi hozzáfogott az érettségi bankett szervezéséhez. Hogy minél gazdaságosabban sikerüljön előkészíteni, malacot vásárolt, s az iskoláéval együtt gondozták, nevelték. Az iskolaszolgának volt rá gondja. A tanulók meg lázban égtek. A hagyományokhoz híven kicsengetési kártyával kedveskedtek hozzátartozóiknak, barátoknak, közeli ismerősöknek. Az elkészült fényképeket az érettségi tablóra helyezték. Úgy el voltak azzal foglalva, hogy a tanulásra elég kevés idő maradt, pedig ott volt nyakukon az érettségi. Nagy gondot jelentett az ünnepi öltözék előteremtése. Dani, a tímár bátyja pártfogolta, tőle kapott egy pár fekete cipőt. Az öltönyt meg Jolán nővére gazdálkodta ki. A tanév utolsó napján ünnepélyesen elballagtak, és kétheti alapos tanulás után megkezdődött az érettségi. Minden tantárgyból vizsgáztak. Kihasználta az időt, alaposan felkészült, s az eredményen meg is látszott: kitűnő jegyeket kapott, kivéve a fizikát. A szaktanár meg akarta buktatni. A kollégái kérték: gondolja meg, hiszen a többi tárgyakból csupa kitűnőre vizsgázott. Meghallgatta őket, és megajándékozta Kálmánt az átmenő jeggyel, aki csak azért haragudott, mert a fizika órák annyiból álltak, hogy a tanár leült a katedra mellé, és felolvasta a leckét a könyvből. Természetesen senkinek nem volt kedve odafigyelni, s nem is tudhattak semmit. A jó eredményeket az érettségi bankettel ünnepelték meg. Azokat a testvéreit hívta meg, akik legtöbbet segítették. Apa és Anya nem volt ott.

*

Kálmán egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a folytatás eredményes lesz. Magyartanár akart lenni. Megbeszélte a tanárával, aki támogatta, segítette a felkészülésben. Júliusban jelentkezett Fellegvár egyetemén a felvételi vizsgára. Mikor látta-hallotta, hogy versenytársai hogyan szerepelnek, érezte, hogy neki ez alkalommal nem terem babér. Ez elkedvetlenítette. Ilyenszerű sikertelenséget addig még nem élt át.

– No, de fel a fejjel – biztatta magát.

Hazament. Az volt az első dolga, hogy jelentkezett a tanárnál, aki akkor már tanfelügyelő volt Erekfőn.

– Egyelőre nincs mit tennünk, munkahelyet kell találnunk, és dolgoznod kell. Talán tudok annyit tenni, hogy beszerezlek valamelyik vidéki iskolába segédtanári állásba. Három nap múlva gyere vissza, s meglátjuk, mit tudtam tenni!

– Hétfőn itt leszek, tanár úr – köszönt el.

A három napot kihasználta otthon. Az őszi betakarítások ideje volt. Dolgozott szorgalmasan, és a következő hét első napjának reggelén már korán ott várakozott a tanfelügyelőség ajtaja előtt. Megérkezett a tanára is. Már a látása is megnyugtatta. Mosoly ült az ajkán.

–Nemcsak ügyes fiú vagy te; szerencsés is. Holnap jelentkezel a vadkerti iskolában, az igazgató asszony vár. Tőle tudod meg, hogy mit fogsz tanítani.

Másnap délután ült fel a vonatra. A harmadik megállóban le kellett volna szállnia. Annyira nem ismerte a vidéket, hogy továbbment, és csak a következő állomásban lépett le a vonatról. Nehéz dombokon jutott át, s a túlsó oldalon megtalálta Vadkertet. Mély sárban caplatott az iskola felé. Sűrű, őszi eső mosta az arcát. Az igazgatónő fogadta. Közölte, hogy orosz nyelvet és történelmet fog tanítani. Aztán elment vele egy házhoz, mely öreg, roskadozó, és sötét volt. Nagyon félelmetes. Azt már a következő napokban tudta meg, hogy nem rég halt ki belőle a tulajdonos vénasszony. Arról sokat hallott, hogy a vadkertiek székelyivadékok, és nagyon veszélyes emberek. Az egyik este tapasztalhatta is. Hazafelé tartott az iskolából, mikor a mindenes üzletből - leginkább kocsmából - egy botladozó vendég lépett ki, letántorgott a lépcsőkön, beléütközött Kálmánba, és rámordult.

– Miért vannak ezek a hordók itt a sárban? Senkinek nem bántja a szemét?

És kezdte fenyegetni. Mivel a vadságukról már tudott, bizony megijedt. Kezdte gyorsabban szedni a lábát. A támadónak viszont nem volt annyi ereje, hogy kövesse, pedig az volt a szándéka. Hazaérkezett, s az otthonát még ijesztőbbnek, még nyugtalanítóbbnak érezte. Levetkőzött, s bebújt az ágyba. Csak sokára tudott elaludni. Azon gondolkozott, hogy azt a boszorkánytanyát minél hamarabb elhagyja. Hallotta, hogy a faluban él egy iparos család. A háziasszony jól főz, tart kosztosokat, s talán egy kiadó szobájuk is van, s az asztalosmesterrel, Imre bácsival jól el lehet beszélgetni. Felkereste őket, nagyon közvetlenek voltak vele, úgyhogy nem is várakozott sokáig, elmondta látogatásának célját.

-Bözsi néni, hallottam, hogy van kiadószobájuk. Szeretném bérelni.

– Szívesen fogadjuk, kedves Kálmán.

Megegyeztek, és attól kezdve ott lakott, és ott is ebédelt. A beszélgetésekből kiderült: Bözsi néni fogadott lánya, Ibolya, rokonságban van Kálmánnal. Még közvetlenebb lett köztük a viszony. Beszélgettek erről-arról, iskolaügyekről is, de leginkább a faluról, melynek elmaradottságát nehezen lehetett viselni. Nincs munkájuk az embereknek. Eljárnak olyan helyekre, ahol némi keresethez juthatnak. Kis szünet következett, s aztán lehangoltan, de halvány reménnyel szólott a faluról.

- Úgy el van zárva a világtól, hogy aki egyszer ide bejut, itt ragad. Nem igen vállalkozik arra, hogy gyakran kimásszék innen. Én már bent vagyok ebben a virágoskertben, és úgy kertészkedem, hogy nekem jó, kellemes és eredményes legyen.

Kihasználta, hogy a lányok körülrajongták, mint virágokat a méhek. Gondozta őket. Fiatalok voltak és szépek. Ott nyiladoztak előtte, válogathatott közülük, akár csokorba is köthette volna őket. De nem, nem akart ő egy egész csokrot, megelégedett egyetlen szállal is, melyet kiválasztott magának. Kedves, friss bimbónak látta, amely ott nyiladozott előtte. Úgy nézett ki, hogy azért az egy szálért keményen meg kell küzdenie. Egyrészt, mert a virágszál nem adta könnyen magát, másrészt, mert figyelmen kívül nem hagyható ellenfele is volt. Hamr kiderült azonban, hogy a vetélytárs nem volt annyira veszélyes, mint amilyennek első pillanatban képzelte: közvetlenek voltak ugyan egymással, viccelődtek, nevetgéltek, de annál több talán nem is történt közöttük. Egykoron iskolatársak voltak a tanítóképzőben, olyasmin is nevetni tudtak, amit a társaik egyáltalán nem is értettek. Aztán, mikor úgy látszott, hogy Kálmánnak tetszik az a Virág, a vetélytársnak hitt fiatalember besegített, hogy leszakíthassa magának azt a bimbóból bontakozó, színes, friss virágszálat. Miután látta, hogy a kiszemelt virágszál jól érezné magát vele akkor már ő nem sietett, biztos lett a dolgában. Volt miből válogatnia. És tetszett is neki még kettő is a kiskertből. Egyik kissé molett, de arányos, csinos, barna szépség, a másik meg ennek ellenkezője:

ását követni, azonnal kezdett szundítani. De nem ez volt az egyetlen meglepeté

s számára. Eltelt az első fél év, következtek az első kollokviumok. Először kellett számot adnia arról, hogy mennyire képes elmerülni a tudományokban. Ott szorongott társaival együtt az ajtó előtt, várta, hogy rákerüljön a sor. Próbált nyugodt maradni, és belépett a terembe.

– Jó napot kívánok, - köszönt kissé remegő hangon.

– Jó napot, fiatalember, hogy hívják?

– Egress Kálmán vagyok, tanár úr -, ő az asztalára nézett, felvett egy iratot, s azt mondta:

– Maga nem vizsgázhat, nem fizettnyurga, hosszú, szép virágszál, melynek olyan gyönyörű, mély fényességgel csillogó nagy szeme volt, hogy rögtön magához vonzotta a kertbe látogató idegeneket is. Egyelőre azonban folytatta látogatásait annál a Virágszálnál, melynek illatát kezdte megszokni, s barna tekintete, színei olyan hatással voltak rá, hogy azután már hiányzott volna neki. Kiváló szakemberek voltak a virágok, s a virágtő, amelyről ezek a színes bimbók sarjadtak, az igazgatónő, maga is figyelemre méltó virág.

A vadkerti iskola fiatal tanárai nemcsak tanítottak, tanultak is. „A betyár kendője” című népszínművet készítették elő színpadi előadásra. A női szerepekre volt kikből válogatni, a férfiakból hiány volt. Virág is színésznői babérokra tört. Naponta többször is próbáltak. Véglegesíteni akarták az előadást, mert vendégszereplésre hívták őket a szomszédfaluba. Ott hagyományosan minden ősszel a szüretet szüreti bállal fejezték be. Eljött a vasárnap, az előadás és a bál napja. Vadkert színjátszói kiválóan szerepeltek. Az előadás elnyerte a közönség tetszését. Virágot a fiatalemberek kedvelték meg igazán. A táncban kézről kézre adták, kedvességüket ő is viszonozta. Kálmánnak alig-alig jutott egy-egy tánc. Féltékeny is, meg mérges is lett, s mondta Virágnak, hogy ő megy haza. Azt nem akarta, hogy Kálmán egyedül menjen el, készült és mondta, hogy akkor megy ő is. És nekivágtak az útnak az erdőn keresztül. Kellemes, ezüstharmatos hajnal volt. Lélek sem járt arra, csak a madarak kedves csicsergését hallották. Szerelmes csiripelés szórakoztatta őket. S a dallam az ő szerelmi vágyaikat is felébresztette. Behúzódtak egy elhagyatott tisztásra, ahol a környező lombok eltakarták őket. Leheveredtek, és mindketten tudták, főleg érezték, hogy mi következik. Átölelték egymást, kóstolgatták forró csókjaiknak már jól ismert ízét. Aztán odataláltak, ahol még soha nem jártak. Meggyőződtek arról, hogy mindkettőjüknek ez volt az első szippantás a szerelem illatából. Csodálatos maradt mindkettőjüknek az a szerelmi élmény. Egymásba karolva hagyták el az erdőt, s mikor hazaérkeztek, már a többieket otthon találták.

Három-négy hónap, a tanár-tanfelügyelő iskolalátogatásra érkezett hozzájuk. Úgy látszott, érdekelte, kíváncsi volt, hogy végzi munkáját a botcsinálta segédtanár. Először a VII-be mentek be, ahol egyetlen gyermeket találtak, az igazgatónő unokahúgát. Az volt a helyzet akkor, hogy a négy általános után a gyermekek nem akarták folytatni tanulmányaikat, s azt a szülők is szorgalmazták, mert már akkor bevonták őket a mezőgazdasági munkába. Kálmánnak az ismerős helyzet volt. Ilyen területről, hasonló körülmények közül tornászta fel magát oda, ahol most leledzik.

 – Az V. osztályban folytatjuk, - közölte vele a felügyelő.

– Rendben van, kedves tanár úr. Orosz órát tartok.

Ott már azért elfogadható a helyzet. Majdnem húszan ülnek a padokban. Ügyesek, mozgékonyak voltak az órán.

- Mondok én valamit, ha elfogadja a tanár úr.

–Hát persze, hogy elfogadom. Oda jutottuk, hogy most már én tanulok tőled.

–No, hát, ez túlzás, de azért elmondom. A középső padsor első padjának jobboldalán ül egy értelmes, csillogó szemű fiú. Míg két olyan ragyogó szemet találunk egy osztályban, addig érdemes bemenni hozzájuk!

Kálmán úgy vezette az órát, mintha már hosszú évek tapasztalatával rendelkezett volna. Eredményes, jól sikerült óra volt, s a tanfelügyelő dicséretének a jegyzőkönyvben is nyoma maradt. Szünetben beszélgettek. A felügyelő elmondta a jegyzőkönyv tartalmát, Kálmán meg addigi tapasztalatairól, megfigyeléseiről beszélt.

– Elmondom azt is a tanár úrnak, hogy odairányított, ahol otthon érzem magam. Mintha tudatosan erre a pályára készültem volna mindig. Az most már biztos, ha valaha is elhatározom, hogy folytatom tanulmányaimat, tanár, azt hiszem: magyartanár leszek, mert gyönyörű érzés az, hogy az ember ott áll a tanítványai előtt, és olyasmikre taníthatja őket, amiket ők még nem tudnak.

– Komoly, dolgos ember vagy most is, mint eddig mindig. Folytasd így tovább, és teljesülni fog a vágyad. Eléred még azt, hogy képzett tanár lesz belőled.

Ezzel váltak el egymástól, s akkor Kálmán még nem gondolta, hogy az az ember annyira leissza magát, hogy idegenek cipelik haza a kocsmából. Életével fizetett érte.

Munkája mellett, Kálmán időt szakított arra, hogy Virággal találkozgassák. Jól érezték magukat együtt, s olyan szorossá vált a kapcsolat közöttük, hogy már nagyon hiányoztak volna egymásnak. olyan szerelmi otthont teremtettek maguknak, melyben senki nem zavarhatta őket. Bözsi néni meg a fogadott lánya Virág becsületét sértő híreket terjesztett a faluban. Azt talán azért is tették, mert a fogadott lány is eladó volt. Mikor azok a hírek eljutottak Kálmán fülébe, elmondta Bözsi néninek, hogyan vélekedik ezekről az állításokról.

–Engem nem foglalkoztatnak ezek a pletykák, én bízom Virágban, az érzelmeim iránta egyre erősebbek, és úgy érzem, hogy már része az életemnek.

– Majd kiderül, hogy kinek volt igaza. Amit teszünk, azt csak magáért tesszük. Rokonszenves nekünk, meg hát rokon is szegről-végről. Ibolya tudta meg, hogy a maga édesanyja, meg az ő édesanyja nemrégen még tartották a rokonságot.

– Akkor mi is tovább őrizzük, folytatjuk a felfedezett rokonságot. Ugye, Ibolya?

– Még hasznát veheted - mosolygott a lány.

Vége lett az ebédnek. Megköszönték. Ízletes volt, meg voltak elégedve vele. Bözsi néni nagyon jól főzött, de Kázmérral együtt jól meg is fizették. Elköszöntek egymástól. Kázmér hazament. Egy ideje már együtt laktak Kálmánnal a szomszédban bérelt lakásban, elfogadható körülmények között. Kázmér matematikatanár volt. Fellegvárról vetődött oda, abba az ördögfészekbe. Apró termetű, de igen mozgékony, már eléggé idős ember volt. Jókedélyű, csak akkor volt elkeseredve, ha a lányok nem fogadták közeledését. Jobban élvezte saját szórakoztató anekdotáit, vicceit, mint a hallgatósága. Különben előadóképessége túltett sok-sok magyartanárén.

Kálmán egy időre egyedül maradt. Virág délután tanított. Négyóra is elmúlt, mikor találkozhattak. Addig sem vesztegette az időt. Olyankor könyveit szedte elő, meg elkészült a következő nap óráira. Az azonban soha nem fordult elő, hogy megvárakoztassa Virágot. Az is előfordult sokszor, hogy elébement Virágnak, és együtt mentek haza. Alig várták, hogy megnyíljék az ajtó, s átöleljék egymást. Égett a szerelem lelkükben, és odabent a falak közé bújva, kölcsönösen fokozták a szerelmi vágyat. Nem mindig volt alkalmuk, hogy kielégítsék. Virágnak lakótársa is volt. Azért osztotta meg Irénke kolléganőjével a szobáját, hogy a falu meg ne vádolja olyasmivel, ami ártana a jóhírének. Sokszor arról is megfeledkeztek, hogy mások is vannak körülöttük és nem zavartatták magukat, hogy Irénke ott tett-vett körülöttük, nem érdekelte őket. Olyan jó helyet találtak maguknak, hogy végig egymás ölében találták meg a lehetőségét az élvezetnek. Azt az estét is olyan hosszúra nyújtották, hogy a késő éjszaka vetette haza Kálmánt. Már szégyenkeztek Irénke előtt, de a jóneveltségünkről is megfeledkeztek, olyan erős volt a vonzalmunk egymás iránt. Azzal sem törődtek, hogy érzi magát Irénke. Ők csak egymást látták, egymást érezték, semmi mással nem törődtek. Hogy Irénke arról mondott-e valamit Virágnak, azt Kálmán nem tudta, de hozzá nem jutott el semmiféle megjegyzés. Pedig lett volna miről beszélni. A nyári délutánokat a kertben töltötték, ahová az utcáról jól be lehetett látni. Őket az sem érdekelte. A leterített pokrócon összebújtak, és csak az övék volt a világ. Egyik férfibarátjuk egyszer megkérdezte:

- Mit csináltatok ti ott a Dózsa-kertben? Úgy élveztétek egymást, mintha az lett volna a nászéjszakátok.

Kálmán arra nem mondott semmit. Nem érdekelte, ki mit mond, ő csak a maga világának, saját örömeinek élt. A hosszú szerelemes este után Kálmán magas lázzal ébredt. Nem mehetett iskolába. Délben, mikor Virág tanítani ment benézett hozzá, s annak a rövid szerelmes pillanatnak is nagyon örvendtek mind a ketten.

-Gyógyszer sem kell, ha te itt vagy – hízelgett Kálmán. Ez a villámlátogatás többet ér minden gyógyszernél.

-Lehajolhatok hozzád, és csókjaimmal gyógyíthatlak – egészítette ki Virág. Megyek, mert nem fogom tudni igazolni a késésemet.

– Ez a néhány pillanat bizonysága a te tiszta, őszinte szerelmednek. De a gyerekekkel foglalkozz délután, és ne rám gondolj! Vidd magaddal a csókjaimat, s érezd, hogy ott vagyok veled.

Virág, mióta belekóstolt a test gyönyörébe, nem könnyen viselte a hiányát. Elköszöntek hát úgy, mint mindig, mióta ismerték egymást. Hét vége felé kezdett jobban lenni. Virág bejelentette, hogy hazalátogat. Kálmánt mindig meglepték az ilyen bejelentései, mert tudta már, hogy a családnak van egy öreglegény barátja, és különösen az édesapja álma, hogy Virág hozzámenjen feleségül, aki tudta, hogy az Kálmánnak nem nagyon tetszik, de az apja akaratának nem tudott ellent mondani. Az ő akarata erősebb volt, mint a Virág szerelme.

Vakációk idején nehezen teltek napjaik. De a szerelmesek találékonyak, megtalálták a módját, hogy adózzanak szerelmüknek. Az erekfői patak ott folyt el néhányszáz méterre Virág otthonától. A zöldpázsitos partja tökéletes színtere volt romantikus szerelmüknek. A kis patak vizének csöndes csobogása szolgáltatta hozzá az elbájoló hangulatot. Benne volt szívük minden dobbanása. Leborultak a selymes pázsitra. Nem keresték egymást, mert testük egybeforrt, égetett, bőrük kellemesen bizsergett, szívük erősen dobogott, és úgy érezték, mintha az lett volna az első alkalom, mikor megisnerték a testi szerelem ízét. Azután néhány nap még eltelt. Virágnak máris kezdett hiányozni Kálmán. S az egyik vasárnap délután biciklire pattant; elkarikázott Egerfügére. Váratlan meglepetéssel szolgált Kálmánnak. Eszébe sem jutott, hogy náluk, a kispatak partján, a vén diófa alatt ölelheti meg szerelmét. De az sem volt zavartalan. Kedves, volt tanárai keresték fel otthonában. Előre ment a vendégek fogadására. Virág meg próbált jól megbújni, nehogy eszükbe jusson a kertet is megnézni. Szerencsére nem ültek sokáig. Utánuk Virág is készülődni kezdett, és újra egyedül maradt. Az unalmas napokon Kálmánnak az jutott eszébe; hogy lehet az, hogy otthon most nem adnak neki semmi munkát? Iskoláskorában a családdal együtt izzadt a földeken. S bár ő azt sem tudta, hogy töltse el napjait, azért mégsem ajánlkozott, hogy segít az otthoniaknak. Tengett-lengett, s valahogy mégiscsak megérkeztek az őszi napok. Az új iskolai év több váratlan eseményt is hozott. Az egyik az volt, hogy az iskolába érkezett a rajoni KISZ iskolai ügyekért felelős titkára, s nem az ellenőrzéssel vagy tanácsadással volt elfoglalva, hanem Virágot szórakoztatta. Őt vitte sétára a kertbe, és máris mondott neki szépeket, s azt is kilátásba helyezte, hogy rövidesen visszatér. Kálmánt ez egyelőre nem foglalkoztatta. Nyugodt és elégedett volt. Dolgozott, és a szerelemre is jutott az idejéből. Azokat a csendes napokat azonban váratlanul megzavarta a gyászos hír. Tragikus hirtelenséggel elhunyt Viola férje. Mindenkit felkavartak a történtek. Készültek a temetésre. Virág is velük ment. A családból többen voltak ott a gyászszertartáson, s este, lefekvéskor gondok adódtak. Nehezen sikerült mindenkinek fekvőhelyet biztosítani. Apa nagy jóindulattal ajánlotta.

- A fiatalokat a nagy kanapéra fektessétek!

– Mire gondol, édesapám? – kérdezte emelt hangon Etelka.

Az erős hangból Apa rögtön megértette, hogy valami szabályelleneset ajánlott, és töredelmesen mondta:

- Lányom, hát én csak jót akartam.

Ezen az egész társaság jót nevetett. Felejtették egy pillanatra a tragédiát. Végül aztán mindenkinek került egy hely, lefeküdtek, valamelyest kipihenték magukat, s a délelőtti órákban bánatos szívvel elindultak haza. Violát már csak kislánya vigasztalta. S mint már addig sokszor, a szerelmes fiatalok megmászták az emelkedőket, átjutottak a lejtős dombokon, s visszaérkeztek a virágoskertbe

Vadkert virágai lassan mind férjhez mentek. Kollégájuknak, Bálintnak jutott még egy virágszál. Kötött, izmos sportember volt az a Bálint, jó tornatanár. Nagy nyereménynek számított, hogy nemsokára tornatanári katedrával lepték meg Erekfőn. A régi társaságból már csak Kázmér, Virág és Kálmán maradt. Az életük nem volt zavartalan. Kiszes akkor már több időt töltött Vadkerten, mint otthon. Ez megzavarta Kálmán és Virág szerelmét. Így bőven volt oka féltékenységre. Láthatta, aki akarta, hogy Virág hajladozik, hol apja választottja, hol a nagyhatalmú Kiszes felé. Egy látogatásra azért még elment Kálmánnal. Az ő szívbeteg barátját, Pétert keresték fel a szomszédos faluban. Tél volt, beláthatatlan hómezővel, s mikor estefelé haza igyekeztek, Virág kiáltott fel hirtelen

. – Nézd, Kálmán, mi vár ránk! Amott a távolban közeledik felénk egy farkasfalka mindjárt a legrosszabbra!- kérte Kálmán. Itt most letérünk jobbra a völgy felé. Hátha nem vesznek észre!

 -  Meg tudsz küzdeni velük, ha arra kerül a sor?

 – De hát ismersz! Kemény és bátor fiú vagyok én, s érted még a halállal is szembeszállok. Nézd csak! Van esélyünk, hogy megszabaduljunk a veszélytől. Úgy látszik, jól imádkoztak, mert a farkasok elkerülnek minket.

S a pattanásig feszült idegek lassan engedtek, az izgalmuk kezdett szűnni, mert tényleg biztosak lehettek már abban, hogy a farkasok elkerülték őket. Szerencsésen hazaérkeztek. Az esti órákban Kálmán arról kezdett beszélni Virággal, hogy neki most már a katonaság kopog az ablakon. A sorozás megvolt, és ősszel következett volna a bevonulás, s attól megijedt. Semmiképpen nem akart katona lenni. Eldöntötte, hogy ismét megpróbálja a felvételit, hátha lesz szerencséje. S anélkül, hogy különösebben készült volna, jelentkezett a felvételi vizsgára. Megtáltosodott. Olyan jól szerepelt, hogy első helyen végezett. Megnyugodott. Virág azonban még hidegebb lett hozzá. A Kiszesnek megnőttek az esélyei. Elküldte Virágot egy nyári táborba. Kálmán minden erejével tiltakozott, de Virág nem hallgatta meg. Neki nagy szüksége volt arra, hogy kioktassák az ifjúság nevelésének tudományában. Kálmán albumába bekerült az a képeslap, melyet onnan, a táborból küldött neki Virág. De azon már nem Virág illatát érezte. Ő most már inkább arra gondolt, hogy még néhány nap, és megnyílnak előtte az egyetem kapui. Most már várta a fellegvári egyetem. Úgy ment el, hogy Virággal egyetlen szót sem szóltak jövőjükről. Abban a helyzetben Kálmán nem is tudott arra gondolni. Az események is azt bizonyították, hogy nem is nagyon volt miről beszélni, mert a virágos szerelem hervadni kezdett, és hamar el is száradt. Jolán esküvőjén együtt mulattak még. Jól szórakoztak, s azt senki nem látta, mennyire vérzik a szívük. Kálmán hazakísérte, de Virág be sem hívta. Nem várta már, hogy az átélt szerelmes pillanatok búcsúként még egyszer visszatérjenek. Záródott az ajtó, s szerelmüknek besötétedett. Kálmán szívébe beköltözött érzelmeinek homálya. Megint csak úgy váltak el, hogy nem ajánlotta fel a házasságot Virágnak. Később azt aztán nagyon megbánta. Akkor viszont úgy érezte, hogy nincs miről beszélniük. Jövőjük bizonytalanná vált. Arról Virágnak sem voltak szavai. Alig telt el néhány hét, Virág és Kiszes kimondta a boldogító igent. Megmagyarázni talán senki nem tudta Virág döntését, mert azután – levélben ugyan -, de visszatért Kálmánhoz. Ő látta el olyan ágyneművel, hogy a sodronyágy ne legyen túlságosan elviselhetetlen. Még volt gondja rá.

Az egyetemre készülve, Kálmánt gyakran foglalkoztatta a gondolat, hogy Péter barátja nem kezdheti el egyetemi tanulmányait. Magas lázzal jelent meg minden próbán. S ez annyira megviselte, hogy a vizsgák után nem haza ment, hanem sürgősen beszállították a kórházba. A hülés, a láz áttéteket okozott, s a szíve erős károkat szenvedett. Hosszantartó kezelés után annyira javult, hogy apróbb teendőkkel megbírkózott, de inkább nyugalomra, pihenésre volt szüksége. Betegsége ágyhoz kötötte. Kiengedték a kórházból, hazament az édesanyjához. Póli néni nagy hozzáértéssel gondozta, ápolta tovább. Elérte, hogy jó idő múlva Péter munkát vállalhatott. Segédtanárként – ahogy ő szerette mondani, tanárpótlékként – dolgozott nyugdíjazásáig. Betegeskedése után hosszú évekig, évtizedekig nem tudtak egymásról semmit. Kálmán el volt foglalva a maga munkájával, s Péter élt, ahogy a betegsége engedte.

*

Kálmán elkezdte egyetemi tanulmányait. Az első napok, hetek feszültségekkel, éjszakába nyúló gyűlésezésekkel teltek. Dönteni kellett néhány idősebb hallgató további sorsáról. Az 56-os eseményekkel való rokonszenvezésükért ítélték el őket, két évvel a történtek után. Amit Kálmán átélt az erekfői kollégiumban, azt ott tovább folytatták. Ott is csak az részesülhetett támogatásban, akinek a jövedelme nem haladta meg a megállapított szintet. S a szegénységben tengődő Egress családnak tovább emelkedett a jövedelme. Így Kálmán nem kaphatott ösztöndíjat. Sőt a bentlakásba sem fogadták be, úgy, mint az erekfői iskolában. Albérletben lakott egy idős, magányos asszonynál. Ágyneműje sem volt. Egy matrac nélküli sodronyágyon álmodozhatott a jövőjéről. Szüleitől a beígért háromszázat rendszeresen megkapta, amiből az albérletet, meg a mindennapi szalonna árát tudta fedezni. Úgy is két ökör árába került az első egyetemi éve. Mindezek ellenére a fellegvári nap másképpen sütött rá, mint a vadkerti. Sok volt körülötte a fiatal, akik mind azért voltak ott, hogy tudással, szellemmel töltsék meg tarisznyájukat. Kálmán, a faluról származott fiatalember szárnyakat kapott, és dolgozott, tanult szorgalmasan. Annyira meg akarta mutatni, hogy milyen nagy érdeklődéssel követi tanárai előadásait, hogy mindig igyekezett az első padban helyet foglalni. Egyik tanára, aki régi magyar irodalomtörténetet tanított, észrevette, hogy el-elszundít az óráin. Tapintatos ember lévén, sokáig szó nélkül hagyta. Egyszer aztán a bejárati kapunál véletlenül összetalálkoztak. A professzor előzékenyen köszöntötte.

– Jó napot kívánok Egress elvtárs. Jól van?

– Igen, professzor úr – felelt Kálmán illemtudóan.

- Nem beteg?

– Nem! Köszönöm szépen. Jól vagyok, kedves tanár úr.

– Hát akkor miért alszik állandóan az óráimon?

Kálmánban bent ragadt a szó. Nem tudott mondani semmit a váratlan kérdésekre, s a tanár úr továbbment. Finom, selymes hagja volt - valamikor lelkészként hirdette Isten igéit -, hogy Kálmánnak elég volt csak követni a professzor karjának

– Tetszik, jó lesz, vagy választ egy másikat?

– Nem, nem, tanár úr, ez nagyon jó lesz.

– Akkor üljön le, szedje össze gondolatait, én meg közben megfőzöm a kávét.

Aztán kötetlenül elbeszélgettek a szocialista relizmusról meg az

irodalomelmélet újdonságairól úgy, hogy a tanár úr meg volt elégedve. És Kálmán is magával.

Az egész ötödik év másodikodik felét a hallgatók tudásának, felkészültségének felmérésére

és értékelésére fordították. Az ellenőrzés az államvizsgadolgozatok megvédésével kezdődött. Az irányító tanára Kálmánt a legjobb minősítéssel javasolta a védésre. De, mert az Erdélyi Fiatalok Társaságáról nem tudott annyit, amennyit az elnök elvárt, egy jeggyel, kisebb osztályzattal fogadta el a dolgozatát.

– Hogy nem tud az Erdélyi Fiatalokról? A Szegediek mellett őket is meg kellett volna ismernie!

– Úgy van, professzor úr, pótolni fogom a hiányomat.

– Azt el is várom – zárta le a beszélgetést a professzor úr.

Bizonyára azért érdeklődött az Erdélyi Fiatalokról, mert maga is értékes tagja volt a Társaságnak.

Az ötödik év vége felé aztán Margit kezdett odafigyelni Kálmánra. A folyosón szólította meg.

 – El tudnád-e felejteni, hogy nem fogadtam el a barátságodat valamikor? Engem már régen foglalkoztat a gondolat, hogy megkeresselek. Láttam, hogy neked sincs komoly barátnőd, s engem sem üldöznek a barátok. Eldöntöttem, hogy keresni foglak. S íme, hát itt vagyok.

Kálmán türelmesen végighallgatta, és kérdéssel válaszolt.

– Fordított helyzetben te elfogadnál engem?

 – Az, hogy most én szólítottalak le, azt bizonyítja, hogy igen.

– Gondolkozzunk még rajta, bár nem sok idő van rá.

 – Ez akkor azt jelenti, hogy

holnap találkozunk?

– Igen, úgy négy óra körül a Házsongárdban.

Margit a jelentkezésével

nehéz helyzetbe hozta Kálmánt. Az elmúlt években nagyon sokszor gondolt rá, de nem akart újra csalódni. Most itt van az alkalom, hogy minden rendbejöjjön közöttük, és nem tud dönteni.

– Alszom egyet rá – mondta magának – s aztán meglátjuk, mit hoz a holnap.

A Házsongárdban kész tényekkel fogadta Margitot. De látta, hogy reményekkel érkezik, arcát engesztelő mosoly színezi, és szemében csillog az összetartozás fénye.

–Mit tegyek hát?-töprengett magában. Nem bizonytalankodik tovább – gondolta -, mert végül nem az fog történni, amit ő visszavonhatatlanul elhatározott.

– Szép is vagy, jó is vagy, az tagadhatatlan – mondta Margitnak-, de további utunkat nem együtt folytatjuk! Pedig a kihelyezéskor előny lett volna az összetartozás. Együtt választhattunk volna katedrát. Sajnos, az nem jött be; mindketten követjük a

magunk útját: más-más irányba. Ha sikerül, én Sarmadombon szeretnék tanítani.

Lezajlottak a szóbeli vizsgák, következett a kihelyezés

. Ott tolongtak az egyetem tágas folyosóin, a listát böngészték, amelyen a hozzáférhető helyeket sorolták fel. Nem volt nagy választék. Nagyobb részt huzogate ki a tandíját.

Kálmán lehajtotta a fejét, nem tudott mondani semmit a tanárnak, aki hirtelen benyúlt kabátja zsebébe, kivett egy százast, a kezébe adta ezzel a megjegyzéssel:

- Menjen, fizesse ki a tandíját, és jöjjön vissza vizsgázni!

Olyan tiszta, szép emberséggel még soha nem találkozott. Nyolcasra vizsgázott, és meg volt magával elégedve. Az első dolga aztán az volt, hogy valamiképpen pénzt szerezzen, és visszaadja a kölcsönkapott pénzt a tanár úrnak. Azután bármikor szó esett a professzorról, mindig hangoztatta:

- Mondhatnak bármit, bármilyen rosszat róla, én azt az emberi nagyságot, azt a gesztust soha nem fogom elfelejteni.

Azért is tisztelte, és szerette azt a tanárát, mert ő volt az első az oktatói közül, aki a tudományos munkába is igyekezett bevezetni. Tanácsolta, hogy a Friss Újság lapjait nézze át, s gondolatait fogalmazza meg! El is kezdte a munkát. Komolyabb eredményre azonban nem jutott. Az év végi vizsgáin, kollokviumokon jól szerepelt, tanárai is meg voltak elégedve vele. Az az egy dolog bántotta, hogy a Magyar nép történetéből nagyon gyengén vizsgázott. Éppen csak, hogy megkapta az átmenő jegyet. Végül a siker élményével utazott haza, Egerfügére.

Az otthoni napok nem pihenéssel kezdődtek. Munkát keresett, hogy hozzájusson valamennyi pénzhez. Összegyűjtögeti, s azzal maga is hozzájárul a következő egyetemi év költségeihez. Olyan helyre került, ahol közelről láthatta, mennyire hiteltelen annak szajkózása, hogy a szegényparasztság is elindult a jólét útján.

Éppen kezdődött a cséplés. Szükség volt olyan alkalmazottra, aki az adminisztrációs munkát elvégzi, s az előírt beszolgáltatást átveszi. Mozgékony, talpraesett Kísérővel a gazdák Erekfőre szállították a gabonát, s ott adták át az államnak. Kísérő rokonféléje volt, ő pártfogolta, úgy alkalmazták a cséplőnél. Örvendett, hogy munkához jutott, de amit el kellett végeznie, az lelkileg nagyon megviselte. A kulákok a cséplés után üres zsákokkal mentek haza, de az Apához hasonló szegényparasztokat sem kímélték; gabonájuk nagyobb részét ők is ott hagyták a szérűn. Másnap pedig maguk szállították a városba, mintha jó szántukból mondtak volna le munkájuk eredményéről, s örömmel adták volna át segítségképpen a városi munkásosztálynak. Mellette még dolgozott egy másik fiatalember, az erekfői kollégium tanulója. Szükség volt a váltásra, mert éjjel-nappal ment a gép. A cél az volt, hogy minél hamarabb, és szemveszteség nélkül fejezzék be a cséplést. Tisztelte Kísérő bácsi őket, de a munkájukkal nem volt megelégedve.

– Kálmán, tudod, hogy ma is nagy hiánnyal adtam át a kvótát? Jocónak és neked is jobban oda kell figyelnetek, mert, ha nem lennék jó ismerősük, nem vennék át tőlem, s akkor mit tehetnénk?

– Kísérő bácsi, engem olyasmivel nem vádolhat, hogy hiánnyal veszem át az emberektől a gabonát! Ne fájlalja, hogy a gazdáknak is marad egy kevés.

– Gondold meg, hogy mit beszélsz, fiatalember, és figyelj oda jobban a munkádra.

– Megértettem, úgy tettem eddig is, és úgy teszek ezután is – replikázott Kálmán.

Ahhoz hasonló vitájuk később már nem volt. Kálmán gyakran ment hátra. Figyelte, hogyan nyelik az emberek a sűrűn szállongó porfelhőt. Látta azt is, hogy az asztagok árnyékába húzódva, hogyan fogyasztják el ételüket, amit a feleségek vittek ki minden nap ünnepi pakolásban a szérűre. Volt közöttük olyan szegény ember, aki maga sem tudta, mikor evett utoljára főtt ételt. Gyenge volt, mint a harmat. Egyik nap nehéz hörgésre lettek figyelmesek. Horkant egy nagyot a gép, és megállt. Az éhségtől szédült bele az etető a gép éhes szájába. Szerencsére később ahhoz hasonló tragédia már nem történt. Ha Egerfügén már nem volt mit csépelni, átmentek a szomszédos román faluba. Otthon sem ismerték nagyon, de ott aztán egyáltalán nem. Éjszaka volt, a falu nagygazdájának csépeltek, akinek szép, csillogó szemű, formás, vonzótestű fiatal felesége volt. Hogy elterelje a figyelmet arról, ami a gép körül történik, megkörnyékezte Kálmánt, és felajánlkozva udvarolt, fényes szép szemével jelezte, hogy ő várja. Később Kálmán nagyon haragudott magára, amiért nem fogadta el. A polgármester gyakran megfordult a szérűn; követte, hogyan teljesítik a kijelölt tervet, minél hamarabb és szemveszteség nélkül. Olyankor Kálmánnal is elbeszélgetett. Jól lehetett látni, hogy rokonszenvez vele. Hamar be is bizonyította. Felajánlotta segítségét.

– Ki a gazda a háznál?- kérdezte néhány nap múlva.

Tudta, hogy Elek is otthon él, a családhoz tartozik. Ő is lehetne nyugodtan gazda. Nagyon pontos, jó munkásember volt, és elég idős is hozzá, hogy ő szervezze tovább a gazdálkodást. Apa, a frontról hozott sérülése miatt már alig-alig húzta a lábát. A polgármester elmondta Kálmánnak, hogy mire gondol.

– Meg lehet változtatni a tulajdonjogot; át lehet adni Eleknek. Így az Apa nevén semmi nem marad. S a jövedelem más név alá kerül. Te pedig olyan igazoló iratot kapsz, amely bizonyítja, hogy Apának semmilyen bevétele nincs. Úgy már nem lesz akadálya annak, hogy megkapd az ösztöndíjat

- Nem tudnék eléggé hálás lenni, ha ez megvalósulna – reménykedett Kálmán.

És megvalósult. Olyan dokumentummal térhetett vissza az egyetemre, amely bizonyította, hogy Apának nincsen semmilyen jövedelme; és ő megkapta az ösztöndíjat, mert a tanulmányi eredménye megfelelt a követelményeknek. Otthon nehéz helyzetet hagyott. Egy apró kis tehene volt Apának, és egy pár ökre Eleknek. Mindenki úgy tudta, hogy azok az övéi. Apa neki ajándékozta őket, mikor még fiatal tinók voltak. A faluban megállíthatatlanul folyt a mezőgazdaság szocialista átalakítása. Aludni sem hagyták az embereket; éjjel-nappal a nyakukon ültek, és addig győzködtek egy-egy gazdát, míg az végül beadta a derekát. Apát meg Eleket sem hagyták ki. Ők azonban hallani sem akartak a belépésről, különösen Elek nem. A kevés földet, a mezőgazdasági felszereléseket, s az ökröket különösen nem volt hajlantó bevinni a közösbe. Mikor látták az agitátorok, hogy semmiképpen nem boldogulnak vele, azzal fenyegetőztek, hogy ha nem engedelmeskednek, Kálmánt menesztik az egyetemről. Azzal Apát és Anyát nagyon megijesztették. Sokáig gondolkoztak, míg végül az a fonák helyzet állt elő, hogy a javak az Elek nevén szerepeltek, de Apa lépett be velük a közösbe. Néhány nap múlva megjelentek, s el akarták hajtani az ökröket. Az bántotta különösen a szemüket, hogy két olyan ökör nem volt a faluban, mint az Elekéi. Majd megint megjelentek, s a valamikori nagygazdából lett elnök ismételgette a fenyegetést.

- Azt akarják, hogy tényleg hazahozassuk Kálmánt az egyetemről? Ha tovább tiltakoznak, már holnap itthon lesz, és nem büszkélkedhet azzal, hogy a faluban ő az első, aki egyetemet végez.

Végül azzal ért véget a közelharc, hogy erővel elhajtották az ökröket. A felszerelésekért későbben jelentkeztek. Elek egy percig sem tudta elhinni, hogy soha nem kapja vissza jogos tulajdonát. Megviselték nagyon a történtek; kedvét veszítette, és a munkának is hátat fordított. Mélyen vallásos ember lett belőle, a biblia volt a mindennapi olvasmánya. Alaposan ismerte Isten igéit, naponta meglátogatta ismerőseit, és magyarázta a szent igéket. Ott maradtak hárman egy kis tehénnel, és éltek nagy-nagy szegénységben. Kálmánnak jobban ment a sora, miután az ösztöndíjat megkapta. Beköltözött az otthonba, közel került társaihoz, akikkel megosztotta irodalmi érdeklődését. Olyan társakkal együtt látogatta a Gaál Gábor irodalmi kört, akikből neves költő, író lett. Ő akkor a nyelvészet felé fordult. Bejárt a katedrára, ismerkedett a kutatómunka titkaival. Az irodalom is érdekelte, és el is kezdte a Friss Újság böngészését. Gazdag anyagot gyűjtött össze, de a feldolgozásával adós maradt. A nyelvészekhez csatlakozott. A katedrán azzal kezdte, hogy rendezte a kicédulázott anyagot. Arra aztán ráunt, más feladattal meg nem bízták meg, így elég sokáig se erre, se arra nem tájékozódott. Röpültek a napok. Elég sok ideje maradt kihasználatlanul. Évfolyamtársai – néhányan – külön csoportot alakítottak. Ma sem tudja, hogyan és miért, ő is csatlakozott hozzájuk. Nem valami értékes, hasznos terv megvalósítása volt a céljuk. Annyi kötötte őket össze, hogy törzsvendégei lettek vendéglőknek, kocsmáknak, s poharazgatással töltötték az idejüket. Általában a késő éjszaka vetette haza Kálmánt. A komolyan gondolkodó, törekvő, kollégák tudtak ezekről a csoportokról, és el is ítélték őket, elhatárolódtak tőlük.

Kálmán bejelentkezett annak az évnek a szilveszterére. Az előző évben távol maradt. Nem volt olyan társa, barátja, akivel elmehetett volna. Ekkor is inkább távolról szemlélte a táncolókat, egyedül üldögélt az asztalnál, és mégis szép lett számára az az éjszaka. Végre megmozdult a szíve. Német szakos kolléganője dobogtatta meg. Szépnek, komolynak, vonzónak találta, s merészkedett közeledni hozzá. Azután csak együtt táncoltak, együtt mentek haza, de azután már nem találkoztak. A szépség nem adott rá alkalmat, pedig jól látta, hogyha véletlenül összetalálkoztak, Kálmán rajtafelejtette tekintetét. Margit azonban egy kicsit későn jött rá, hogy Kálmán még férjnek is elfogadható lenne.

Abban az évben erős, megsemmisítő támadás érte a fellegvári önálló magyar egyetemet. Összevonták a román egyetemmel, s így elveszítette önállóságát. Hiába hangoztatta Nagy István író az előkészítő gyűlésen:

- A testvérek nem házasodnak egymással.

Nem hallotta meg egyetlen illetékes sem. Nem vették figyelembe sem az ő, sem a többi tiltakozó, jelentős magyar személyiség véleményét. Mikor azok látták, hogy már semmit nem tehetnek, életük feláldozásával tiltakoztak a megsemmisítő csapás ellen. A magyar hallgatók elszigetelése, közösségük felszámolása folytatódott. Az otthonban úgy helyezték el őket, hogy egy hálószobába csak egy magyar diák kerülhetett. Így jutott Kálmán is egy olyan szobába, ahol a többiek, mind ötödéves román szakos fiatalok voltak. Megtanult románul, ha akart, ha nem. A magyar fiatalok azért megtalálták a módját annak, hogy közösséggé szerveződjenek, de azután még jobban figyelték minden lépésüket.

Egy hétfői reggelen magyar nyelvóra volt Megkezdődött az előadás, és a csendet hirtelen erős kopogás zavarta meg. Nyílott az ajtó, bőrkabátosok léptek be a terembe. Az előadóhoz fordultak, aki aztán szólította Kálmánt.

– Egress, magát keresik, kövesse őket!

Lent az utca egyik eldugott sarkában betessékelték az ott várakozó kocsiba, s elindultak. Egyetlen szót sem szóltak hozzá, nem tudta, hová viszik. Bejárták vele az egész várost, s a Securitate épülete előtt állt meg a kocsi. Bevitték, betessékelték egy szobába, s otthagyták egyedül jó hosszú ideig, hogy gondolkozzék! Ő azonban egyáltalán nem tudta, hogy min kellene gondolkoznia. Dél elé járt az idő, mikor visszatértek hozzá, de még akkor sema faggatás kezdődött, hanem jól, gazdagon összeállított ebédet vittek be egy tálcán. Otthagyták anélkül, hogy fűztek volna valamit hozzá. A finom ebédhez hozzá sem nyúlt, egy falatkát sem tudott volna lenyelni.

– Miért nem evett? – kérdezte a belépő tiszt.

– Nem olyanok a körülmények, hogy enni tudnék – mondta röviden.

– Ezen az íven kérdések vannak, - nyújtotta oda neki a papírt. Minden kérdésre pontosan, részletesen válaszoljon! Ha valamit elkerül, amit magának tudnia kell, azzal saját helyzetét nehezíti.

Hagyta, hogy Kálmán mindent leírjon, amit a társaságról tud. Arról a társaságról, amelyhez néha ő is csatlakozott, de nem volt állandó tagja: a szilveszteri mulatság után, úgy dél felé, együtt mentek el egy sörözőbe, ahol rendszeresen meg szoktak fordulni. A hangadók azelőtt már múlattak valahol, és olyan nótákat énekeltek, amelyeknek még az említése is bűn volt. Erről akartak tájékoztatást kicsikarni olyanoktól, akik közel álltak hozzájuk. A nyomozó nem volt megelégedve Kálmán válaszaival. Megfenyegette.

- Ha nem mond el mindent, amiről tud, maga is a fő bűnösök közé kerül.

– Mindent elmondtam, amit tudok. Nem vagyok közeli barátságban a társaság tagjaival, nem követem minden lépésüket, nem tudok többet róluk.

A tiszt annyira felmérgelődött; közel állt ahhoz, hogy üssön. De nem tette. Késő délutánba hajlott az idő, látta, hogy neheztelő adatokat nem tud kicsikarni a követettekről, kissé lecsöndesedve azt mondta.

– Magát most elengedem, de jól jegyezze meg: senkinek nem szabad megtudnia, hogy itt járt, mert annak súlyos következményei lesznek magára nézve.

Hívott egy őrt, aki kikísérte a kapuig. Ott magára hagyta. Alig lépett néhányat, mikor a járdán megpillantott egy egylejest.

–Ez a nap főnyereménye! – villant át az agyán.

Az otthonban csend volt. Már ebédeltek. A szobában idősebb kollégáját találta. Ő volt az egyik azok közül, akik pontosan tudták, hogy mit akarnak. Néha Kálmán is kapott tőle jótanácsokat. Talán rokonszenveztek is egymással. Ledőlt az ágyára. Nem mondott semmit, és a társa is mélyen hallgatott. Talán ő sejtette, hogy Kálmán hol járt, de nem kérdezett semmit. Soha, még véletlenül sem került szóba, hogy azon a délelőttön hol töltötte az idejét.

A dolog azzal folytatódott, hogy az egyetemen nagygyűlést hívtak össze, ahol a főbűnösöket állították ítélőszék elé. A társaság négy tagját eltávolították az egyetemről, azzal az ígérettel; hogyha jó fiúk lesznek, s annak bizonyító jeleit is adják, folytathatják tanulmányaikat. Mindez a harmadéves vizsgák, kollokviumok idejéntörtént. Kálmán ott nyugtalankodott a terem ajtaja előtt, ahol finnugor nyelvészetből vizsgázott. Már az előadásokon, szemináriumokon érezte, hogy a tanárnő nemtúlságosan rokonszenvez vele, s az akkor csak fokozta a nyugtalanságát. Rákerült a sor, belépett a terembe. Utána erősen becsapódott az ajtó. A tanárnő, csöppet sem barátságos hangon, förmedt rá.

- Mi van Egress Kálmán, miért csapkodja az ajtót?

– Tanárnő, kérem, nem én csapkodom, a huzat miatt történt.

– Ne magyarázkodjék, jöjjön, és válogasszon a tételekből!

A keze még inkább reszketett. Kiválasztott egyet a fehér cédulák közül, s a címre nézve megnyugodott. Úgy érezte, hogy már nem lehet különösebb baj. Megtartotta kiselőadását és várta, hogy a tanárnő beírja az osztályzatot a leckekönyvébe.

-Nyolcast ér a teljesítménye. Meg vagyok elégedve magával, Egress Kálmán.

Mindig a teljes nevükön szólította a hallgatókat, megtartva velük a tisztes távolságot. Nehogy az legyen a látszat, hogy túlságosan közel engedi őket magához. Mégis úgy történt, hogy a diákjai közül választott magának férjet. S a házasélet teljesen megváltoztatta: meleg hangú, közvetlen, társalgó ember lett belőle.

- Ugye, hogy a magány mennyire megkeseríti az ember életét? Ha attól megszabadul, kedvezően formálja további életét – gondolta akkor Kálmán.

A tanárnőnek nemsokára kislánya született, s attól kezdve neki áldozta minden percét.

Kálmán úgy gondolta, hogy lazít egy kicsit. Csakhogy végül túl hosszúra szabta a szünetet. Délutánonként be-beült a könyvtárba, ám az estéit egy szűkebb társasággal a vendéklőben töltötte. Olyan jól gazdálkodott az ösztöndíjából, hogy poharazgatásra is telt belőle. De aztán véget vetett a szórakozásnak. Készült az évvégi vizsgákra. A könyvtár kedvező hangulatában tanult. A XIX. század magyar irodalmából alaposan fel akart készülni, s ezért azt az őszi szesszióra halasztotta. Egész nyáron azzal foglalkozott. A vizsgája jól sikerült.

Ősszel már az ötödév feladatai következtek. Egy kis pihenő után azzal folytatta, hogy kiválasztotta államvizsga-dolgozatának témáját. Az már biztos volt, hogy nem nyelvészetből, hanem magyar irodalomból írja disszertációját. Átnézte a javasolt témákat. Úgy döntött, hogy Radnóti Miklós kritikai cikkeit és tanulmányait dolgozza fel. A téma fehérfoltnak számított az irodalomtörténetben. Az elsők között volt, akik rendszeresen foglalkoztak a témával. Az anyaggyűjtésben magyarországi ismerősétől értékes segítséget kapott. Szép és képzett, fiatal lány volt az ismerős. Leveleiből kitűnt, hogy tetszett neki Kálmán. Közvetlen, könnyed szövegei elnyerték a lány tetszését. Segítsége jól fogott, de hamar megfeledkeztek egymásról. Kálmánt megragadta a választott téma, s máris sok időt szentelt a velevaló foglalkozásra. Pedig a félévi vizsgáira kellett volna összpontosítania! Négy kemény próba várta még félévkor. Leégni nem akart az előtt a professzor előtt, aki első vizsgáztatója volt az egyetemen, és lehetővé tette, hogy folytassa egyetemi tanulmányait. Esztétikából vizsgázott nála Kálmán, s akkor ismét megmutatta, hogy tudása nem emeli olyan magaslatba, ahol a diákok nem érhetik el. Kálmán már délelőtt bement az egyetemre, sétálgatott a folyosón. A professzor úr szólította meg.

–Úgy tudom, hogy délután vizsgáznak, elvtárs.

–Igen-igen, tanár úr, csak én egy kicsit hamarabb érkeztem. – No, akkor jöjjön velem! – és bevitte Kálmánt a szobájába. – Üljön le, elvtárs! – kínálta hellyel Kálmánt.

Közben benyúlt a zsebébe, és egy marék fehér cédulát tartott Kálmán elé.

 – Na, húzzon, elvtárs!

És Kálmán húzott.

eldugott falvak közül választhattak, nagyobb község, vagy város alig-alig szerepelt a listán. Kálmán egyik évfolyamtársával, Zoltánnal együtt egy Erekfőhöz közeli helységet választott, ahol éppen a következő iskolai évtől indult középiskolai oktatás. Sarmadomb a helység neve.

Azzal Fellegvártól elköszönt. Nem tette szívesen, mert az öt év alatt igencsak szívéhez nőtt a város, hangulatával, kultúrájával. Elégedettek lehettek azok, akik maradhattak, nem kellett elhagyniuk a várost. De a többségnek mennie kellett. Keserves három hónap következett. Katonai kiképzésre Erekfőre vezényelték őket. Nem a gyakorlati része mutatkozott nehéznek; az elméletet unta, és nem is értette. Egy éjszakai gyakorlaton a látászavarral küzdő társa került mellé, és mikor támadni kellett, Kálmán füle mellett süvített el a vaktöltény. Óriási szerencse, hogy a hallását nem fenyegette veszély. A harmadik hónap vége felé rést találtak a kaszárnya kerítésén, kimerészkedtek, és Kálmán nagybácsijának pálinkafőzdéjében annyira leitták magunkat; azt sem tudták, hogyan kerültek vissza a kaszárnyába. Másnap, mikor menetelni kellett a katonai irodához, Kálmán még mindig erősen szédelegett. Vizsga következett, ami nagyon nehezen ment. Úgy nézett ki, hogy neki nem is sikerül. De megbocsátottak neki, és alhadnagyi rangban, magyar szakos tanárként érkezett Sarmadombra, ezerkilencszázhatvaanhárom október tizennyolcadikán.

Ragyogó napsütésben szállt le a vonatról életének újabb színterére. Az első benyomásai egészen kedvezőek voltak. Szép, rendezett nagyközséget talált, nagyobbrészt újonnan épített házakkal. Arra figyelt fel, hogy azokból csak nagyon kevés volt befejezve. Ez azt jelentette, hogy az épületeket nem vakolták le, vörös téglaépületek mutatták magukat a látogatóknak. Azt is érdekesnek találta, hogy az új épületek szomszédságában öreg, nád- és szalmafedeles kunyhókat lehetett látni. Útja az iskolához vezetett, de azzal fogadták, hogy az igazgató nincs otthon. Kedves, fiatal felesége meg újszülött fiacskája, Miki fogadta.

– Kezét csókolom – és meghajolt. Egress Kálmán vagyok, magyar szakos tanár. Most végeztem tanulmányaimat, és ide, az újonnan épült iskolába kaptam kihelyezést.

– Isten hozta, kedves Kálmán, örvendünk az érkezésének. A férjem nincs itthon. Igen sokat van távol. Az, hogy ez az új tanév líceumi osztályokkal indul, a sok-sok megoldásra váró feladat elszólítja itthonról. Magurai Ilona vagyok – nyújtotta kezecskéjét. Foglaljon helyet. Az öltözékemet most ne nézze, a gyermekét nevelő édesanya nem sok időt szentelhet a női pompának.

– Nem kell szerénykednie. Örvendek, hogy egy ilyen szép, csinos, fiatal kismama fogad érkezésemkor. Nőjön nagyra a gyermekük, és legyen sok örömük benne. Nem tudom, mennyire ismeri a falut. Azt köszönném meg, ha ajánlani tudna egy olyan családot, ahol befogadnának albérlőként. Szeretnék minél hamarabb elhelyezkedni, hogy aztán hozzáláthassak az iskolai munkámhoz. Így is későbben érkeztem, most szabadultam a katonaságtól.

– Valamennyire ismerem már a falut, de én is új vagyok még itt. Érdeklődöm a háziasszonyomnál, mi is bérletben lakunk itt.

Ahogy ők így elbeszélgettek, megérkezett az ifjú férj, az iskola igazgatója, Magurai Imre. Igen közvetlen, jó kedélyű fiatalember, kellemes társalgó.

– Üdvözlöm, tanár úr, Isten hozta, mi már nagyon vártuk. Értesültünk róla, hogy még egy kollégájával együtt fognak érkezni hozzánk. Egyelőre még mi sem tanítottunk, több időt töltünk a határon. A mi munkánk nélkül a kukorica nem kerülne be a raktárakba. Most is kinn vannak a diákok, és még folytatni is fogjuk. De gondunk lesz az elszállásolásával – ha megengeded -, az elszállásolásoddal -, mert a helyi vezetőség nem töri magát, hogy az érkező fiatal tanároknak lakást biztosítson. Elmegyünk néhány helyre, aztán te eldöntöd, hogy melyiket választod.

Köszönt a kismamának, s az igazgatóval együtt nyakukba vették a falut, hogy lakást találjanak. Nem is kellett túl sokat barangolniuk, az egyik helyen külön bejáratú szobát találtak. A család más gondolkozású volt, mint általában Sarmadomb lakói. A férj sokáig dolgozott a fővárosban, ahol munkája mellett annyi ismeretet, műveltséget szedett össze, hogy hazatérése után kilógott a falu lakói közül. A felesége is igyekezett felnőni hozzá. A Sarmadombi Bányavállalatnál dolgozott, felesége szép, fiatal lány volt, mikor összeházasodtak. Az igazgató úgy gondolta, hogy a többit majd nélküle is megoldják, köszönt, és elment. Kálmán a háziasszonnyal visszavonult, hogy megbeszéljék a feltételeket.

– A szobával meg vagyok elégedve – kezdte Kálmán az alkut. Szeretném bérelni. Mennyit kérne hónaponként?

– Úgy gondoltuk, hogy száz lej nem lenne sok.

– Én nem alkudozom – folytatta. Vegye úgy, hogy ebben már meg is egyeztünk. Én kosztra is bejelentkeznék, s szeretném, ha a mosást is elvállalná.

Megegyeztek. A végösszeg olyan nagyra rúgott, hogy ezer-ötvenlejes fizetéséből neki alig maradt valami. Eldöntötte, hogy kettőszázat hazaküld. Feltétlenül támogatni akarta – most a maga rendjén – kedves öreg szüleit. Annak azonban örvendett, hogy mindennapi fenntartásának gondjai egyelőre megoldódtak. A maga kényelmének biztosításáért nem sajnálta kiadni a pénzt. Meg aztán hamar tapasztalhatta, hogy a háziak kifogástalanul viselkednek vele. Szász bácsi kimondottan alázattal közeledett hozzá, s mindig alázattal szólalt meg, ha beszélgetni akart. Ludovika néni pedig a hasán keresztül közeledett hozzá. Jókat főzött, s a reggelit és vacsorát is elmaradhatatlanul felszolgálta. Ha késő éjszaka tért haza, az asztalon akkor is várta a vacsora. A szobát rendben tartotta. Ha neki valamiért nem sikerült – dolgozni ment a mezőre, vagy a szőlőhegyre - akkor a férjes lányát, Szelénkét bízta meg a rendtevéssel. Az ő férje román volt, s az anyuka úgy gondolta, hogy a tanár úr még boldoggá teheti a lányát. Művelt, halk szavú, fehérbőrű, vonzó nő volt. Mikor rá maradt a takarítás, úgy közeledett Kálmánhoz, hogy az félreérthetetlen volt, de ő nem akarta felvenni a kesztyűt. Szász bácsi iránti tiszteletből tette, de nagyon sokszor meg is bánta. Volt egy hugija, aki hetedik osztályos volt, mikor hozzájuk költözött. A falubeliek meg a kolléganők is azt kezdték terjeszteni, hogy Ludovika néni neki fogja meg a tanárbérlőjét. Neki az meg sem fordult a fejében. Éltek egymás mellett, mint viselkedni tudó emberek. Mikor megnősült, a leányka már tizenegyedikes volt, udvarlója akadt, és az édesanyja hirtelen hozzá is adta a lányát. Szász bácsit annyira lesújtotta a dolog, hogy könnyezve mondta el: a felesége Szelénkét is olyan gyorsan – ahogy kérője akadt – férjhez adta.

Nem kitérő ez a néhány sor. Hozzátartozik szervesen a történethez. Azt a vonalat gazdagítja, amely Egerfüge váratlan szülöttének legjellemzőbb karakterét bontogatja, színezi tovább. Fejtse meg az olvasó, melyik az a kedves jellemzője Kálmánnak? Aki helyesen ismerte fel, hogy melyik az a jellemző, az olvashatja tovább a történetet. Aki pedig nem, annak nem érdemes tovább unatkoznia.

Ahogy egyezséget kötött Ludovika nénivel, Kálmán visszament az iskolába. Akarta tudni, hogy milyen órákból áll össze a katedrája.

–Németet tanultál-e, németórákat tudnál-e vállalni? – kezdte az igazgató.

– Sajnos, nem - válaszolta röviden. Annyit nem tudok, hogy kiállhatnék a gyerekek elé. A bizonytalanságot, a kapkodást, különösen a tévedéseket, hibákat nagyon hamar észreveszik, s annak a tanárnak soha nem lesz becsülete, tekintélye tanulói előtt.

– Akkor ajánlanék neked a magyar órák mellé román nyelvórákat a VII. osztályban, s ugyanabban az osztályban osztályfőnökséget. Azt tartják a kollégák, hogy kezelhetetlen az a társaság, nem lehet bánni velük. Úgy gondoltam, hogy egy olyan erőskezű fiatalember, mint amilyen te vagy, megtalálja a megoldást.

–Rendben van, igazgató uram, elvállalom. Zoltán kollégámmal úgy egyeztünk, hogy a magyar órákon megosztozunk.

– Ő elvállalta a németórákat is. – tette hozzá az igazgató. - Akkor most már megegyeztünk. De holnap nem tanítással kezded tanári pályafutásodat, hanem kukoricaszedéssel. Mezőgazdasági gyakorlaton vagyunk a tanulókkal – tájékoztatta Magurai igazgató.

Befejeződött a gyakorlat, elkezdődött a tanítás. Három-négy napja taníthattak, mikor román szakos tanfelügyelő látogatott az iskolába, s be is ajánlkozott Kálmánhoz egy román órára. Ő egyáltalán nem rezelt be, magabiztosan fogadta a látogatót, magabiztos volt az órán is, s mikor kijöttek az osztályból, a tanfelügyelő megszorongatta a kezét, megdicsérte, és kérte, hogy ugyanolyan hozzáállással folytassa tanári munkáját. Folytatta volna, de az iskolai tevékenységet ismét meg kellett szakítania. A néptanács vezényelte ki nagyon értékes munkára. A szőlőhegyekre vonult, és a gyümölcsfákat, a szőlőtőkéket számolgatta, és ürítgette a poharakat. A szőlősgazdák mindenütt előzékenyen fogadták, s a poharakat újra és újra felkínálták. Ő meg szabadkozás nélkül ürítette őket. Estefelé már soknak bizonyult, és erősen szédelegve került haza. Fellegváron már próbálgatta, hogyan bírja a szeszesitalokat, s most Sarmadmbon - különösen, míg meg nem házasodott – néhányszor szinte eszméletlenre itta magát. Olyankor másik reggel semmire nem volt jó. Az osztályba bement, de csak az ablakhoz vonult, szellőztette a fejét. A tanulók olyankor is úgy ültek a padokban, mint a szentek. Ettől eltekintve jól haladtak a dolgai, a tanítás színvonalán is javítani tudott. Napról napra felkészült az óráira, s az eredmények mutatkoztak is nemsokára. Csak a nevelőmunkája nem akart valamelyes sikert hozni, különösen a fiúkkal akadt sok dolga. A bányatelepről, meg a következő néhány lakásból Makarenko útonállóihoz hasonló, kezelhetetlen tanulók jártak be a sarmadombi iskolába. Ő meg azt mondta magában: ha a tanulók Makarenko útonállóihoz hasonlítanak, akkor ő is makarenkói módszerekhez folyamodik. Ez egyszerűen annyit jelentett, hogy vagy úgy viselkednek, ahogy ő elvárja, vagy a „lövök” megoldás következik, ami sokszor néhány kemény pofont jelentett. Könyvtáros is volt, és általában ott bonyolította le ezt a fajta nevelőmunkát. Szállóigévé vált közöttük a mondás.

 -Vigyázzatok, mit csináltok, mert a könyvtárban köttök ki!

De csak rövid ideig volt arra szükség, mert tudomásul vették, hogy nem lehet folytatni azt, amihez az előző években hozzászoktak. Kezdték tisztelni, s természetesen ő is tisztelte tanulóit. Nem is csak, hogy tisztelte, de szerette is őket. Úgy viselkedett velük, mintha saját gyerekei volnának. A kollégák is kezdték észrevenni a változást, sokkal nyugodtabban tarthatták az órájukat. Kálmánnak meg különös örömöt jelentett, hogy több jó képességű gyerek is volt közöttük, és olyanok is, akik érdeklődtek az irodalom iránt, szerették a verseket, s aztán mások is követték a példájukat.

Érdemes volt lelkiismeretesen dolgozni. A pártatyák felfigyeltek Kálmánra és Zoltán kollégájára. Megjelentek az iskolában, s nem sokat kertelgetve, bejelentették, hogy a most érkezett két tanárral akarnak beszélni. Bementek az igazgatói irodába, s elkezdődött a beszélgetés.

– KISZ-tagok-e – kérdezte a párttitkár. Remélem, igen, mert terveink vannak magukkal. Két ilyen képzett ember erősítené alapszervezetünket. Van-e valamilyen ellenvetésük?

Hát persze, hogy nem volt. Ki, mert volna akkor ellent mondani a főnököknek? Minden úgy volt jó, ahogy ők akarták.

– Itt van az alapszervezeti szabályzat, tanulmányozzák, ismerjék meg, és a következő héten megtartjuk a tagfelvételt.

A gyűlésen kérdések alapján felmérték, hogy mennyire ismerkedtek meg az alapszabályzattal, de arra is kíváncsiak voltak, hogy mennyire ismerik az aktuálpolitikai helyzetet. A próbát kiállták, a résztvevők közül senkinek nem volt semmilyen kifogása. Ellenszavazatok és tartózkodások nélkül emelték őket a párttagok közé.

Zoltánban színészi hajlamok szunnyadtak, s úgy gondolta, hogy életre csalja őket. A Liliomfit tervezte színpadra. Magának a főszerepet osztotta ki, és vállalta a rendezést is. Rendezői elképzelése és színészi alakítása is kitűnő volt. Több előadást is megélt. Később Kálmán folytatni karta a haladó hagyományokat, s Bródy a tanítónő című darabját akarta színpadra vinni. Csakhogy akkorra már odafejlődött a kultúra szabadsága, hogy csak a megyei szervek jóváhagyásával lehetett előadni a kiválasztott darabot. Beküldte a javaslatát, de nagyon-nagyon hosszú várakozás után azt a választ kapta, hogy a darabot nem engedélyezik. Sarmadomb színpadán nem volt szabad életre kelteni Bródy művének mondandóját. Hozzátéve, magyar elvtárs volt a cenzor. Kálmánt ez elkeserítette, de felemelte fejét, és folytatta munkáját.

Szokássá vált az iskolában, hogy néha-néha szórakoztassák magukat a tantestület tagjai. Rendszeres születés-, névnapi, és más ünnepi mulatozásokat rendeztek, s azok a fiatal férfi- és nőkollégákat hozták közelebb egymáshoz. Kálmán, ugye, soha nem menekült a nők elől, újabb szerelmi hálóba került. Ő maga sem tudta, hogyan történt, de egyre több időt töltött az egyik tanítónő lakásán. Semmilyen közösségi rendezvényre el nem mentek – az ünnepi mulatságokat kivéve -, csak otthon szórakoztatták egymást. Sokszor olyan késői órákban távozott, hogy a házigazda figyelmeztette.

 – Ha maga tényleg szereti a tanító nénit, jobban kellene vigyáznia a hírnevére. Illenék tapintatosabbnak lennie, és tudnia kellene, hol van a határ. Mert azt azért tudja, hogy mindennek van határa.

Kálmán lehajtotta a fejét, nem ellenkezett. Talán ő is érezte, hogy helyénvaló a megjegyzés. Eszter soha nem neheztelt rá, akármilyen későn kopogott az ajtaján, s azt sem bánta, akármilyen későig maradt. Úgy érezték mindketten, hogy az nekik úgy jó, ahogy csinálják, úgyhogy a házigazda figyelmeztetése után sem változott semmi. Eszter úgyis kitartott mellette. Bizonyította a világnak, hogy tényleg tiszta, őszinte szerelemmel szerette Kálmánt. Mindent megtett, mindent elfogadott úgy, ahogy ő akarta. Várta türelemmel a napot, mikor bejelenti: ideje, hogy összeházasodjanak. De azzal a fiatalember örökre adósa maradt.

Kálmán munkáját, eredményeit elismerték, és nyilvántartották. Ez abban mutatkozott meg, hogy vezetői feledatokat bíztak rá. Az iskolai KISZ alapszervezeteknek tanárirányítója volt. S azt a kitüntető munkát Kálmánra bízták. Nem örvendett neki, de elfogadta. Arra számított, hogy a fedőnév alatt olyan elképzelését is meg tudja valósítani, amit másképpen nem lehetett volna. Elhatározta, hogy azt a kevés pénzt, amit a mezőgazdasági munkájukért fizetnek, arra használja fel, hogy gitárokat szerez az iskolának. Voltak tanulók, akik elég jól pengették a hangszert. Ahhoz a művelődési tevékenységhez, amit elképzelt, szükség volt a hangszerekre. A vásárt lebonyolította, a gitárok megvoltak. Csakhogy néhány nap múlva csörgött a telefon az igazgatói irodában.

–Igazgató elvtárs, a KISZ-irányító tanárával együtt, délután jelentkezzenek a rajonnál! Meg kell beszélnünk valamit, amit elkövettek a rajoni alapszervezet ellen. Háromkor találkozunk, ellentmondás nincs!

-Megértettem, titkár elvtárs, ott leszünk – válaszolta röviden az igazgató.

A tanítás befejezése után indultak, hogy a kijelölt órakor ott legyenek a nagyhangú főnököknél, és számot adjanak elkövetett bűnükről. Odaértek pontosan, de a főnök megvárakoztatta őket. Háborogni azért nem volt szabad! Egyszer aztán csak megjelent az elegánsan öltözött, hatalmának tudatában lévő rajoni első titkár. munkájukkal kerestek? Nem érkezett meg hozzánk az összeg, – akármilyen kevés – annak be kellett volna érkeznie már hozzánk.

Kálmán vette a bátorságot, és pontosan elmondta a történteket.

– De hát azért még sem kellett volna a saját, nem létező szakállukra cselekedni. Meg kellett volna beszélni velünk, s csak a mi hozzájárulásunkkal valósíthatták volna meg tervüket. Ami különben jó elgondolás. Azt azonban jegyezzék meg, hogy minden csak a mi engedélyünkkel valósítható meg.

A főnök úgy engedte el őket, hogy még büntetést sem helyezett kilátásba. Hazamentek, és birkóztak tovább a feladatokkal. Az eset azt jelezte a felsőbb vezetésnek, hogy Kálmánnak szüksége van a továbbképzésre. A tanulókkal ugyanis azt kell elfogadtatni, amit a felsőbb vezetés diktál. Hogy valami abból Kálmánra is ragadjon, kisztáborba küldték. És akkor váratlanul, levelet kapott Margittól. Kérte, hogy a nyár folyamán találkozzanak. Már biztos volt, hogy Kálmán kisztáborba megy. S az valahol ott volt Margit szülővárosa körül. Megígérte neki, hogy felkeresi. Eszter meg azt közölte vele, hogy szeretné bemutatni édesanyjának. És ő azt is elfogadta. Margit után hozzá is bemehet – gondolta Ő.

Kezdte a táborral. Hét-nyolc napot ott töltött. Kirándultak, szórakoztak, s az a néhány nap gyorsan elrepült. Hazafelé indult, s azon a vonalon várta Margit az állomáson. Nem látszott túl nagy öröm egyik oldalon sem. Későre járt az idő, mire hazaérkeztek. Otthon egy keveset beszélgettek. Éppen csak megvacsoráztak, mondott néhány szót magáról Kálmán, de a leánykérő elmaradt. Lefeküdtek. Másnap délelőtt városnézésre indultak. Csupa érdektelen dologról tárgyaltak. A lényeg talán annyi volt, hogy Margit kezdte magyarázni, miért utasította el az első közeledésekor.    

-Tudod? Az vezetett félre, hogy gyakran láttalak abban a rosszhírű társaságban, amelynek neve a rosszhírű Nagy Zoliéhoz kapcsolódott. – Ő volt a vezére annak a társaságnak, amelynek az ügyében nyomoztak. –Te is tudod, milyen volt a viselkedése, hogy milyen volt a vélemény róla. Későn bizonyosodtam meg róla, hogy te egészen más ember vagy.

Kálmán nem fűzött hozzá egyetlen szót sem. Egyikük sem érintett olyasmit, hogy a jövőben számíthatnak-e egymásra. Bementek a Feketetemplomba, meghallgattak egy orgonakoncertet. Mikor vége lett, már várták őket otthon az ebéddel. Lenyelték a falatjukat, és indultak az állomásra. A pénztárnál Margit észrevette, hogy Kálmán csak egy rövid szakaszra váltott jegyet. S ez kérdőjeleket fogalmazott meg benne. De nem kezdeményezett vitát. A vonat elindult. Kálmán a negyedik megállóban leszállt. Tudta, hogy Eszter nem fogja várni az állomáson. Körülnézett, latolgatta, merre induljon. A barátnője elmondta, hogy merre, milyen irányba menjen, hogy rövid gyaloglás után elérje a faluját. Megválasztotta az irányt, és elindult. Hamar észrevette, hogy nem jó irányba halad, s némi gondolkozás után visszatért. Az állomásban, szerencséjére, azonnal kapott vonatot. Jegyet váltott–és nem neheztelve magára, megkönnyebbülve szállt fel a vonatra. Eszterrel egyhamar nem találkozott, így a kellemetlen magyarázkodásra nem került sor. Margit azután még írt Kálmánnak, amire ő már nem válaszolt. Annyira fájdalmas lehetett akkor, hogy Margit kiadta az útját?

Fiatal, világos, fényes mosolyú lány kezdett sétálgatni Sarmadomb utcáin. Mónika volt, a szövetkezeti iroda munkatársa. Helybeli munkatársával, barátnőjével rótták a falu néptelen utcáit. Úgy irányították sétájukat, hogy összetalálkozzanak Kálmánnal. S éppen a kapuja előtt meg is történt. A lány rögtön előadást tartott arról, hogy ő mennyire szereti az irodalmat.

– Nincs egy Csokonai-kötete? - kérdezte.

– De van, hogyne volna, ha egy ilyen széplány akarja olvasni a költő csodálatos szerelmes verseit. Máris hozom.

A lányok meg összemosolyogtak, hogy milyen jól alakul a tervük. Valóságnak látszott, hogy Mónika szerelmes. Mikor a könyvet visszavitte, már látszott, s a napok teltével mindinkább megmutatkozott. Szerelmes mosollyal adta át a könyvet. Kálmán – semmire nem gondolva - vette el, s megegyeztek, hogy rövidesen ismét találkoznak.

– A könyvben nem találtál semmit?– kérdezte Mónika. Majd nézz bele, ha az időd engedi.

Kálmán alig várta, hogy megismerje a titkot. A könyvben egy idézetekkel tele képeslapot talált, kiemelve Csokonainak a reményhez című versét. Mónika reményei megvalósulni látszottak. Néhány hónap múlva Kálmán jegygyűrűt húzott az ujjára, anélkül, hogy jól meggondolta volna. Az feltűnt neki, hogy Mónika nővérének férje, többet játszik, szórakozik Mónikával, mint az édes feleségével. Úgy szórakoztak, mintha az lett volna a legtermészetesebb. Kálmán, féltékenységtől gyötörve, többször is leitta magát. Egyelőre hagyta, hogy vigye a víz, ahogy és ahová akarja. Nem tudta, hogy a Mónika édesanyja őt szeretné-e jobban, vagy inkább kislánya első szerelmét. Nagyon bonyolult volt az a helyzet. Kálmán megpróbálta azt a maga számára kihasználni. Mónika vasárnap délelőtt egyedül, illetve csak Kálmánnal maradt otthon. Színes, átlátszó lenge házi köpenyegben mutogatta kívánatos idomait. Bejátszották magukat az ágyba, s Kálmán úgy érezte, hogy most már az övé, és ki is akarta használni. Mónika határozott, erős védekezésébe ütközött. Nem erőszakoskodott. Mónikától úgy vált el, hogy az érintetlen maradt. Azt a nemes tettét Kálmán egy májusi éjjelizenével jutalmazta.A   zenészek, úgy játszották el Petőfi Éj van, csend és nyugalomnak éje című dalát, hogy Kálmánnak is nagyon tetszett, pedig már jó néhányszor halotta. Onnan átmentek a Mónika barátnőjéhez és ott folytatták. Miután végeztek, a zenészekkel együtt beültek a vendéglőbe egy sörre. Lemosták a karcokat a torkukról.

A következő napok kellemetlen meglepetést hoztak. Kálmán román szakos kollégájával szokott felvételiztetni a város gimnáziumában. Mónika mamája figyelmükbe ajánlotta falusi rokonának felvételiző fiát. A vizsgája sikerült, s a szülők kifejezték hálájukat: pénzt küldtek rokonukhoz, hogy adja át a tanároknak. Mikor azok érdeklődtek, hogy eljutott-e a tanárokhoz a pénz, akkor derült ki, hogy a mama a fiának vásárolt belőle vőlegényi öltönyt. A tanárkolléga többször is érdeklődött, de soha nem tudta meg, hogy miért nem kapott hálapénzt?

Kálmán meg Mónika között egyre romlott a viszony. Kálmán iszogatott, és csak aludni ment be Mónikához, aki aztán megsokallta ezt. Kálmán délutánonként is bement az iskolába. Elengedhetetlenek voltak a vérre menő sakkmeccsek. Egy ilyen délutánon egyszer csak nyílott a tanári szoba ajtaja. Egy nyolcadikos leányka lépet be. Egyenesen Kálmánhoz ment, és a kezébe csúsztatott egy apró, fehér kis csomagot. Anélkül, hogy megnézte volna, mi van benne, Kálmán a zsebébe tette. A sok játszma után ő már tudta, hogy mi a kis csomag tartalma. Megköszönte a sorsnak, hogy egyelőre nem lett belőle házasember.

Az iskola tanári kara erősödött. Jól képzett, fiatal, törekvő végzősök érkeztek az iskolába, közöttük egy szép, csinos, piros kosztümös, matematika szakos tanárnő. Haját lófarokban hordta éppen úgy, ahogy azt Kálmán elképzelte magának. Megnyerő teremtés volt. A lófarok, a piros kosztüm azt üzente Kálmánnak, hogy a viselőjét az Úristen is neki teremtette. Matematikus társai nem szívesen fogadták, különösen az a férfi, aki gyorstalpalással szerzett tanári szakosítást. Azt, hogy kiváló szakember, jó tanár volt, természetesen el kellett fogadni. Mégsem volt hajlandó vállalni az akkor induló középiskolai nyolcadik osztályt. Az új tanárnő katedrájába számították be. Annak, szegénynek, azt sem engedték meg, hogy tiltakozzék. Elkeseredetten, lehangolt állapotban üldögélt az asztal mellett, közel Kálmánhoz. Ő csak úgy a sarokból figyelte szünetekben, hogyan zajlanak az események. Mikor látta, hogy a tanárnő egyedül szomorkodik, közelebb húzódott hozzá.

-Ne keseregjen! Az idő múlásával megnyugszik, megtart néhány jól sikerült órát, s meglátja, hogy még a lába előtt fognak heverni.

Erőtlen, halvány mosoly jelent meg a lány vékony ajkai körül. Jól esett neki, hogy kollégája nyugtatni akarta. A beszélgetések mind gyakoribbak, komolyabbak lettek közöttük. Kálmánnak azért is jól jött az a találkozás, mert azokban a napokban szállt le ujjáról a jegygyűrű. Mónikával azután már nem találkozott Kálmán, s mind gyakrabban kísérte ki a fiatal tanárnőt az állomáshoz, ő ugyanis ingázott. De nem sokáig. Ahogy közöttük a viszony mind bensőségesebb lett, a tanárnő, Kálmán kérésére, kiköltözött Sarmadombra. Az iskola mellett talált magának különbejáratú szobát. Ott már gyakrabban meglátogathatta, s remélte, hogy sikerül meghódítania.

Ősz volt, s nem maradhatott el a mezőgazdasági gyakorlatnak nevezett kényszermunka. Kukoricát szedtek a szomszéd falu határában. A kis kolléganőt Kálmánhoz rendelték, hogy segédkezzék neki. Harmadik napjuk kezdődött. Kiértek a mezőre. Beállították a tanulókat a kukoricasorokra, és elkezdődött a munka. Egyre nyugtalanabbul forgolódott a főnök. Várta az alkalmat, hogy együtt maradhasson a beosztottjával. Eljött a pillanat, mikor elővehette kabátja belsejéből a harmatos, friss, piros rózsaszálat, s kissé remegő kézzel adta oda annak, akinek szánta. Attól a pillanattól Kálmán csak Rózsának szólította. Anyára emlékeztette. Ő is Rózsa volt, őt is Rózsának hívták.

Véglegesítő vizsgára készültek. Jó alkalom volt arra, hogy rövid ideig újra érezzék a tudás, a kultúra, a művelődés levegőjét. Mózes barátja felajánlotta neki, hogy az előkészítő ideje alatt náluk lakhat. Természetesen elfogadta. Csakhát végül az történt, hogy többet ultiztak, mint amennyit tanultak. Mózes papájának nyugdíjas barátai minden délután megjelentek, és verték a lapot. Ennek az ismeretségnek Kálmán számára az volt a jelentősége, hogy akkor találkozott, és beszélgetett igazi proletár emberekkel. De messze voltak attól, amit a párt hirdetett, és tanított róluk. Mózes szerette azokat az embereket, és példaképének tartotta őket édesapjával együtt. Kálmánnak mindabból csak az nem tetszett, hogy a falusi dolgozókat, a parasztokat lenézte. Tudatlanoknak tartotta őket. Ennek ellenére Kálmánhoz ragaszkodott és soha nem beszéltek arról, hogy Kálmán is közülük emelkedett ki.

Azt az előkészítőt a tavaszi vakációban tartották a vizsgázóknak, és a nyári vakációban bonyolították le az elméleti részt. Az ultizástól függetlenül jól vizsgáztak mind a ketten. A gyakorlati tanítás megrázta egy kicsit.

A szakfelügyeletet a tanfelügyelő végezte mindkettőjüknél. Zoltán már házasember volt, háztartást vezettek. Magánál szállásolta el a tanfelügyelőt. Kálmán arra figyelt fel, hogy Zoltánnak minden szünetben voltak kiegészítő magyarázatai, de akkor ott nem mondott senkinek semmit. Másnap, mikor a kiértékelést tartották, akkor esett rosszul neki, hogy egy fél ponttal nagyobb osztályzatot kapott Zoltán. Rövidesen az is kiderült, hogy nemcsak akkor kivételezett vele, hanem jó alkalom vol arra is, hogy Váradi elvtárs – így hívták a szakfelügyelőt – megígérje Zoltánnak további támogatását. És nem is kellett sokáig várakoznia. Állást szerzett neki a bihari művelődési osztályon. Elköszöntek Sarmadombtól, és a Pece-parti Párizs polgárai lettek. Kálmánnak meg azt ígérte Váradi tanfelügyelő, hogy aligazgatót csinál belőle. De arra már nem kerülhetett sor. Az új területrendezés következtében életre kelt a régi megye, Krasznavár, és Sarmadomb annak a megyének a része lett. A helyi főnökség meg soha hallani sem akart arról, hogy Kálmán valamikor is igazgató legyen. Annak elnyeréséért szolgálni kellett, elfogadni szó nélkül, amit tőle várnak. Kálmán pedig nem volt arra hajlandó. Saját lábán szeretett állni. Csak azt fogadta el, amit a saját gondolkodása, ítélőképessége megengedett. És az nagyon sok konfliktushelyzetre adott alkalmat. Arra még nem gondolt, hogy a konfliktusok csak szaporodni, erősödni fognak. Jó is, hogy nem sejtette akkor, mert idejekorán elmenekült volna. Így ez soha nem merült fel benne. Érezte, hogy felelősség nyugszik a vállán, hogy népének, a jelennek és a jövőnek is szüksége van rá. A küzdelmet, amit magára vállal, nem adhatja fel. Folytatta azt a munkát, amelyről tudta, hogy eredményes lehet, és szolgálja azt a célt, amelyet megjelölt magának. Úgy oktatatta, nevelte a fiatalokat, - akiknek sorsát az ő kezébe adták -, hogy soha ne felejtsék el a legfontosabbat: magyarnak születtek.

A pártfőnökök kezdeményezték Magurai igazgató leváltását. Már nem volt szükség magyar igazgatóra. Talán meg sem köszönték addigi munkáját. Az új román igazgatónak minél hamarabb el kellett foglalnia a helyét. Attól kezdve megindult a hajsza a magyar tagozat ellen. Minden lehetséges eszközt felhasználtak, hogy lehetetlenné tegyék a működését.

Rózsa érkezése az iskolába egybeesett Magurai igazgató leváltásával. Az egyik román szomszéd település adott igazgatót a nagytöbbségben magyar lakosságú Sarmadomb iskolájának. Tatárnak (Tataru) hívták, és Rózsa szerencséjére, ő is matematikatanár volt. Egy cseppet sem bigott. A magyarokkal is szóba állt, elbeszélgetett velük éppen úgy, mint nemzetbelijeivel. Rózsának is úgy állította össze a katedráját, hogy eredményesen tudja végezni a munkáját. Az órákért voltak még összeütközések László kollégával, de aztán lassan összeszoktak, dolgoztak. Laci mindig ellenséges szemmel nézte Rózsát.

Kálmán és Rózsa kapcsolata szépen bimbózott. Azonban Mónika nem nézte jó szemmel ezt:

- Rózsa, ne veszítsd el a fejed! Annyian voltak már annak az embernek az életében, hogy ő maga sem tudja megszámlálni, s mindemellett iszik is bőven, meg betegeskedik is. Nekem mindebből elegem lett, s úgy döntöttem, hogy nem leszek ápolónő egész életemben.

Rózsának ismerős volt ez a szöveg, mert szóról szóra ugyanezt monda el neki Eszter is. Nem is válaszolt semmit az elmondottakra. Barátnőjének, volt osztálytársának, Zoltán feleségének viszont elmondta, aki próbálta megnyugtatni.

–Ne vedd komolyan ezeket a „jóindulatú” figyelmeztetéseket, jó tanácsokat, mert az irigység beszél belőlük. Ők is szerették volna megszerezni maguknak, csakhogy Kálmán egyiket sem biztatta, annak ellenére, hogy majdnem beleesett Mónika hálójába.

Rózsa hálásan nézett barátnője szemébe. Megerősödött hitében, s úgy érezte, hogy hihet Kálmánnak, aki mindinkább éreztette vele, hogy ő tényleg komolyan gondolkozik. és igyekezett éreztetni Rózsával az ő szívének melegét.

Kálmán gyakran gondolt haza. Nyugtalanította, hogy Anya hónapok óta betegeskedett, s az állapota gyorsan romlott. Február elején, a hónap tizenegyedik napján meg is halt. Tizennegyedikére tették a temetési szertartást. Rózsa már a halállal való küzdelem idején meglátogatta Kálmán szüleit, s akkor úgy gondolta, a temetésen nem hagyja egyedül. Együtt utaztak haza. A Rózsa édesapja is úgy érezte: illik, hogy ő is ott legyen. A temetést a baptista szertartás szerint bonyolították le, s a baptista sírkertben helyezték örök nyugalomra. Már akkor azt is eldöntötték, hogy Apának is ott lesz helye kitartó, gondos, szorgalmas, szerető felesége mellett. És bizony nem várt sokáig. Egy esztendő múlva, László-nap körül, követte Anyát. Elek teljesen egyedül maradt azzal az összegyűjtött pénzzel, amit abból spórolgatott meg Apa, amit Kálmán havonta küldött neki. Anyával együtt kérték Jolánt, hogyha ők meghalnak, vigyázzon testvérbátyjára, Elekre és gondozza őt, ha rászorul. És bizony nagyon sok gondja volt vele, mert egy Duna-deltai, nagyon hideg, késő őszi nádvágás alkalmával annyira felfázott, hogy tüdőbántalmaiból soha nem tudták kigyógyítani. Hatvannégy évesen Apa és Anya mellé költözött. Ott pihennek hármasban.

Anya temetése után Kálmánnak még sokáig fájt, hogy olyan hírtelen újvilágba költözött. A hiányt azzal akarta pótolni, hogy legalább Rózsa legyen mellette. Mikor hazaértek, maga mellé vette, és ezeket mondta.

- Még gyász ideje van, s a szokás úgy tartja, hogy legalább egy esztendeig tartani kell. Én mégis úgy szeretném, hogy mielőbb férj és feleség legyünk.

Rózsa megsimogatta Kálmán arcát, mellére hajtotta fejét, és válaszolt.

– Én már vártam ezt a pillanatot, s ha most máris itt van, azt mondom: ”Állj meg ó, pillanat, oly szép vagy énnekem”!

Három hónapot vártak mindössze, s közölte a nővéreivel, hogy megkérte Rózsa kezét, ő neki adta, s rövidesen végleg egymáséi lettek. Nővérei megrótták ezért, de ő nem haragudott. Megértette az elmarasztalásukat, tudta, hogy rövid időn belül elfeledkeznek az ő bűneiről. S úgy is történt. Eldöntötték, hogy összeházasodnak. Rózsa megtapasztalta, hogy Kálmán ragaszkodik hozzá, sokszor érezhette magán Kálmán szerelmes pillantásait. És ő arra vágyott. A lakodalomnak nevezett ceremóniát Rózsa szüleinél, Magurandon bonyolították le. Megnyugtatta, hogy a nővérei ott voltak, ajándékokkal érkeztek, és elég jó hangulatban töltötték az éjszakát. Legjobb barátja, Mózes is hivatalos volt. S ami legfontosabb része volt a szertartásnak, a hűségesküt Kálmán volt osztálytársa, Laci előtt mondták el. Ő felszentelt lelkész volt. Akkor oktatóknak-nevelőknek még a templom közelében sem volt szabad járni. A három bátyuska meg kiváló segítsége volt a szakácsnőknek, felszolgálóknak. Rózsa nagynénje, a férjével együtt, volt a díszvendég. Reggel, rövid pihenő után, ők szállították Sarmadombra az ifjú házasokat az ajándékokkal, s egy fekvőhellyel. Egyelőre annyi volt a bérelt, külön bejáratú szoba minden bútorzata. A vendégek elmentek. A fiatal házasok lepihentek, s azt a délutánt egybekötötték az éjszakával. Mint ahogy később kiderült, a nászéjszaka termékeny volt. Azon a nyáron hazamentek Magurandra, a bérelt lakást felmondták. Ősszel csak egy olyan szobát kaptak, ahová csak hálni jártak haza. A szobában nem volt szabad egyáltalán főzni, sütni, vasalni. De a boldog pillanattal ott ajándékozta meg Rózsa. Oda édesgette Kálmánt magához, és az ő finom hangján súgta a fülébe.

 –Szeretett, édes férjem-uram, figyeljen! Gyereket várok. Mikor látta, hogy Kálmán arca virágba nyílott: arcán felvirított a kedves, színes mosoly, jó hangosan megismételte:

 - Kálmán, gyereket várok!

Még nem tudta, hogy azzal rá nehéz napok várnak. Nehezen viselte az állapotát. Tanításkor a férje támogatására volt szüksége, mert a fegyelmezetlen tanulók rendetlenkedése nagyon megviselte. Várta, hogy pihenhessen egy kicsit. Elhatározták, hogy az elmaradt nászutat pótolják. Egyetlen jó barátja, Mózes közbenjárásával, segítségével jutottak el Borszékre. Rózsa testvérbátyja vitte el őket aprócska Trabantjával. Rossz utat választott, s a kis kocsi minduntalan belebotlott egy-egy hatalmas sziklába. Nehezen haladtak. A Trabant sűrű-sötét füstöt püfögött ki magából. Késő estére mégis megérkeztek. Rózsa egyáltalán nem élvezte a kiruccanást: fázott, és mindegyre kipakolta azt a keveset is, amit megevett. Lesoványodott. Olyan pici, sovány, aranyos teremtés lett a nagyon várt baba is. Végig dolgozott. Olyan, hogy szülési szabadság, nem volt. December végén megérkezett az angyal hozzájuk első leánygyermekükkel. A hideg, vizes lakást nem tudta jól felmelegíteni. Félt, hogy az érkező hölgyek megfáznak. De az érkező baba, olyan edzett volt, hogy általában tizennyolc fokos hőmérsékleten fürödtek. Rózsa a gyereket gondozta; szeretgette, nevelgette, együtt fogadták az iskolából hazatérő édesapát. Mert azon kívül, hogy megtartotta az óráit, sok időt töltött a tanulókkal azon kívül. Petőfi-évfordulóra készültek egy jól összeállított műsorral. A Tatárt felváltó, nagyon román, oltyán igazgató, meg a méregfogát mutogatni kezdő párttitkár magához rendelte

 - Akarom látni, milyen versekből állította össze a műsort.

– Most nincs nálam – jelezte Kálmán.

– Rendben van, de várom, hogy még ma elhozza.

Magasra az ágyban és elvitte, vagy elküldte. A lényeg szempontjából mindegy volt. Nemsokára az igazgató vitte vissza a műsort, és ezzel a szöveggel adta át Kálmánnak.

– A műsort engedélyezzük, megtarthatjátok az előadást, de a szornyu ido (szörnyű idő) nem lehet benne a műsorban.

Elővett a zsebéből egy újságot, Kálmán elé tartotta, s néhány aláhúzott sorra mutatott.

 – Nézd meg, mit írnak itt! És Kálmán olvasta: „Petőfivel nem büszkélkedik a világ, mert Petőfi csak a magyarok költője”.

Befejezésül csak annyit kérdezett:

- Hát Eminescu?

Az akkor megnyilvánult konfliktus egyre gyakoribbá, élesebbé vált közöttük. A Petőfi-műsornak igen nagy sikere volt. Ez arra ösztönözte Kálmánt, hogy más előadásokkal is készüljön. Még egyszer megbizonyosodott arról, hogy ezek a tevékenységek eredményesebbek, mint a tanórák. Ezt az ellenségek is tudhatták, azért akarták lehetetlenné tenni őket. De Kálmán nem adta meg magát, és folytatta olyan eredményesen, mint ahogy elkezdte. Annál is jobban boldogult most, mert a megszerzett gitárok használatával, a fiúk még vonzóbbá, még élvezetesebbé tették szerepléseiket.

Egyik alkalommal Kerebesre vitték el varieté műsorukat. Megtartották az előadást, s azután a gyerekek engedélyt kaptak szabad falulátogatásra, s olyasmi történt, amire Kálmán egyáltalán nem gondolt. A kocsmát látogatták meg, és élvezettel kóstolgatták a kerebesi hegyek ízletes levét. Természetesen, büntetésüket megkapták ezért, de Kálmánnak is volt része a történtekben, mert magukra hagyta, és nem ellenőrizte őket. Vonzották a kárásztelki szép tanítónők, és veszettül, önfeledten táncoltatta, szórakoztatta őket. Az idő gyorsan telt, sötétedett, és indulni kellett haza. Kálmán azért örvendett, hogy a tanulók hangulata semmivel nem volt rosszabb, mint amikor elindultak. Az is elégtételül szolgált, hogy ezeken a kiruccanásokon mérhette fel, mennyire eredményes a nevelőmunkája. Majd később még egyszer ellátogatott Kerebesre. Akkor a néptanács titkárával, aki ugyanúgy élvezte a csatangolást, mint Kálmán tanár úr. Összetalálkoztak véletlenül egyik délután, s hogy ne unatkozzanak, gyalogosan elindultak az eléggé távoli faluba. Nem az iskolába mentek, hanem a néptanácshoz, s meglepetésükre ott egy lelket sem találtak, de olyan késő, sötét éjszakán haza nem indulhattak, s a durva asztalokon, székeken töltötték az éjszakát. Reggel fáradtan, összetörten érkeztek haza.

Kálmán kis felesége türelmesen végezte a házi teendőket, minden percét a gyermek gondozásának szánta. Eszébe sem jutott, hogy férjének felrója ezeket az elmaradásokat, de ha egyszer-egyszer együtt mentek el egy esti, vagy egy táncos délutánra, oroszlánszemmel követte, hogy felesége mennyire adja át magát táncosának, és abban mindig kifogásolnivalót talált. Azt rendszeresen marakodás követte. Sokszor annyira elmérgesedett a dolog, hogy Kálmán erőszakkal vitte haza Rózsát. És nem is csak a kollégák társaságában fordult ez elő. Ha távolabbi férfikörből akadt valaki, aki merte felkérni Rózsát egy táncra, a jól ismert kirohanásokkal tiltotta meg feleségének a táncot, vagy akkor is a korai távozást kényszerítette ki. Ezért Rózsa nem is szívesen ment vele a szórakoztató rendezvényekre. Ezek nem szórakozást, kellemes időtöltést jelentettek számára, hanem inkább szenvedést, nehezen viselhető gyötrelmet. Családi életük annyira megromlott, hogy Rózsa - anélkül, hogy Kálmánt megfenyegette volna - a válást forgatta az agyában. De a gondolatot elvetette, nem akarta apa nélkül hagyni gyermekeit. Akkor már második kislányuk, Borika is megszületett. Kálmán el sem tudta volna viselni, hogy lányai nélkül élje további életét. Abban, hogy együtt maradtak, Rózsának volt nagyobb érdeme. Továbbra is ő volt a család lelke. Ő volt a beszerző; a bányatelepen állt ki hosszú sorokat, hogy élelmet szerezzen a családnak. Kálmán a legegyszerűbb segítséget sem nyújtotta neki. A gyerekekkel szívesen, és szerető szívvel foglalkozott. Nem maradhatott el az esti mese, melyeket Kálmán rögtönzött, és ragyogott az arcuk, mikor a gyerekek magukra ismertek bennük.

– Tatuska, azok mi vagyunk – ugrottak.

Nagyobbik lányuknak, Anikónak, nyugtalan csecsemőkora volt. Görcsök kínozták, keveset szopott, s a fránya görcsök miatt az orvoshoz is sokat jártak. Kálmán vitte-hozta, aggódásai miatt kinevette az orvos. Határozott egyénisége már akkor meglátszott. Ami nem tetszett neki, attól kézzel-lábbal menekült. Az óvodából úgy érkezett haza, hogy az óvó néni nem is vette észre. Az iskolában megmutatkoztak képességei. Az alsó osztályokban már kiváló fogalmazásokat írt, Kálmán meg azokat úgy értékelte, hogy azokban a jövendő magyartanára mutatkozik be. Nagyon sajnálta ő is, meg Anikó is, amikor ez nem valósult meg. De miért nem? Nem az ő hibájából. Azokat az éveket élték, amikor magyar szakra öt-hat diákot vettek fel a majdnem száz jelentkezőből. Sem Kálmán, sem gyermeke nem volt biztos abban, hogy abból az öt helyből egyet pont ők foglalnak el. Anikó úgy döntött, hogy nem jelentkezik a felvételire. Barátnői beszélték rá, hogy velük együtt menjen a közgazdaságira. Ő elfogadta, a fellegvári egyetemen kezdte tanulmányait, s a Budapesti Közgazdaságtudományi karán fejezte be.

Borika a kisebbik lányuk. Már születése órájában ölébe vehette Kálmán. Gyönyörű, szép arcát örökre emlékezetébe zárta. Nyugodt, csöndes gyermek volt. Mivel Rózsának nem volt elég, a szomszéd tehenének tejére szorult. A kis üvegecskét mindig kiürítette. Nevelésüket, gondozásukat alkalmazott leányra bízták, mert ők dolgoztak. Minden dalt, ami éppen sláger volt, megtanultak. Kálmán azért is hálás volt nekik, hogy sok szép magyar népdalt tanítottak meg gyermekeinek. Éppen mikor elköltözni készültek, Kálmán az erekfői, Borbála meg a magurandi kórházban feküdt. A gyerek sárgasággal. A kórházi ételekből semmit meg nem evett. Nagymamája járt be hozzá a napi koszttal. Az iskolában nem volt olyan szorgalmas és törekvő, mint a nővére. Későre ért be, de attól kezdve megmutatta, mennyire határozott, kitartó és nagy akaraterővel rendelkező személyiség.

Kálmánnak mindig gondja volt rájuk, még a kis ruhácskákat is ő vásárolta nekik. De azon kívül szinte semmit. Számára csak az iskola létezett, a tanítás és a maga szakmai képzése. Felfedezte, hogy Sarmadomb igen gazdag néphagyományokban, hogy az a nagyközség, amelynek jó kilátása volt a világra, ragaszkodik szokásaihoz, értékes, gazdag hagyományaihoz. Elkezdett foglalkozni velük, elkezdte - a tanítás mellett - gyűjteni, tanulmányozni azt a felbecsülhetetlen értéket. Az lett munkájában a másik támadható pont. A politikai hatalom követni kezdte ez irányú munkáját, és igyekezett is mindenképpen lehetetlenné tenni. Egyik éjszaka – pont tizenkét óra volt – kopogtak az ablakán. A kisbíró volt.

 – Tanár úr, a titkár elvtárs hívatja a néptanácshoz. Hozza magával a magnetofonját is!

  – Jó, Ferenc bácsi. Öltözöm, és megyek.

A fogadás egyáltalán nem volt szívélyes. Senki nem várta, senki nem kínálta hellyel. Megállt az ajtó előtt, és várta, hogy a főnöknek méltóztassék őt behívni. De egyáltalán nem méltóztatott neki. Kálmán egész éjszakáját ott töltötte az ajtó előtt. Majd csak kora hajnalban, mikor már virradt, nyílott az ajtó, és kikukkantott rajta a mindenható.

 - Elmehet haza, máskor fogunk találkozni, s elmondom, hogy miért hívtam.

Így sem vele nem állt szóba, sem a magnetofonját nem hallgatta ki. Kálmán pedig úgy döntött, hogy kutatómunkáját - minden fenyegetés ellenére – tovább folytatja. Azon csodálkozott, miért foglalkoztatják őt a pártpolitika propagandistájaként. Alapszervezetekhez járt havonként, és magyarázta a párt politikájának lényegét. Otthon meg nem volt egy kályhájuk, hogy a mindennapit el tudják készíteni. A főnök döntött a gázpalackok odaítéléséről, s Kálmán hiába igényelte, neki sohasem jutott. Egyszer aztán ők is megkapták, s mikor Kálmán véletlenül összefutott a titkárral, az megkérdezte.

- Meg van elégedve, Egress elvtárs? Azt jegyezze meg magának, hogy a palackot nem maga, hanem a felesége kapta.

Kálmán elnevette magát, és csak annyit mondott:

- Igazán nagyon megbüntetett, kedves titkár elvtárs.

A láng alatt ellenségei azért tisztelték, jó szakembernek tartották Kálmánt. És éppen ezért féltek tőle. Érezték, hogy a munkája ellentétes mindazzal, amit ők követtek. Az ilyen embert ők is jobban megbecsülték, mint azokat, akik az ő szájuk íze szerint beszéltek. Mindez akkor mutatkozott meg igazán, mikor nagy horderejű pártgyűlést tartottak, melyre, mint ünnepi vendéget, meghívták a rajoni első titkárt. Körültekintő, lázas készülődés előzte meg a gyűlést. Kálmán elhatározta, hogy kirukkol azzal a kérdéssel, ami őt már régen foglalkoztatta. A községhez tartozó, tiszta magyar faluban a tanulók nem tanulhattak saját anyanyelvükön. Csak román tannyelvű osztályok működtek. Arra gondolt, hogy azon a gyűlésen szóvá teszi. Kikérte a magyar iskolaigazgató véleményét, és megkérte, hogy támogassa a hozzászólását. S az megígérte. Eljött a gyűlés órája, s elég feszült hangulatban kezdődött meg. Kálmán próbálta nyugtatni magát, mélyet lélegzett, és szólásra emelkedett. Annyira dörzsölt volt, hogy tudta: a párt politikájáról csak válogatott, gyöngyszavakkal kell beszélni. Úgy kezdte ő is. Majd az igazgatótól tudta meg:

- Az első titkár megkérdezte, ki az az ember? Fényesen beszélt közös hazánk mindennapos törekvéseiről. És te azt sötétítetted el hozzászólásod következő részében.

Ugyanis az a kérdés következett:

- Miért nem tanulhatnak anyanyelvükön a szomszédos magyar falu iskolájában?

Erre a helyi titkár ordítani kezdett:

- Nem gondolja, elvtárs, hogy túl sokat enged meg magának?

Kálmán halkan megkérdezte.

- Akkor most már elmondhatom, amit akarok, vagy nem?

 Az első titkár lecsendesítette a magából kikelt alattvalót.

-  Hagyja, hogy beszéljen a hozzászóló!

Kálmán befejezte. Leült, és várta, hogy következzenek azok, akik támogatják az ő követelését. De senki, még az igazgató sem, - aki megígérte neki, hogy támogatni fogja – ő sem szólt egy mukkot sem. Sőt egy másik kollégája – történelem szakos, és nagyon tudott nyalni - azzal állt elő: 

- Elvtársak, én azt javaslom, hogy a tanáriban csak a román nyelvet használjuk!

Kálmánba belefagyott a lélek. Mire képes egy magát áruba bocsátó, gondolkozni nem tudó ember? Persze, a gyakorlatban egy percig sem élt a javaslata. Az elkeseredés azonban sokáig kísérte Kálmánt. Nem hitte, hogy annyira magára marad törekvéseivel. De a munkáját folytatta.

Egyetemi nyelvjárástan-professzora kereste fel. Három-négy napig együtt gyűjtöttek a környék magyarlakta falvaiban. Értékes adatok gazdagították az erdélyi nyelvszótár anyagát. Pihentetőként beszélgettek, s egy ilyen alkalomkor a professzor megkérdezte.

– Egress elvtárs, nem lenne kedve jelentkezni a doktori cím elnyeréséért? Most lenne alkalom rá.

 – Nem vagyok biztos, hogy meg tudok birkózni a feladattal – bizonytalankodott Kálmán.

– Hát hogyne, hiszen már az egyetemen érdekelte a tudományos munka, és eredményei is voltak.

- Mérlegelem a lehetőségeimet, s ha nekimennék a számomra nehéz feladatnak, jelentkezem a professzor úrnál.

Végül úgy döntött, hogy beiratkozik. Sok-sok papírra volt szükség a jelentkezéshez. Kálmán összeszedte azokat és bemutatta professzorának, aki valamennyit végignézte, s az egyiknél szinte félelemmel kiáltott fel.

– Megnézte maga ezeket a dokumentumokat? - kérdezte Kálmántól szinte hangos haraggal. Tudja egyáltalán mi áll abban a jellemzésben, amit az igazgató adott magáról?

– Én bizony meg nem néztem, nem gondoltam, hogy annak valami szerepe lehetne a kérésem elbírálásában

– De hát Egress elvtárs, ebben a jellemzésben azt írják, hogy maga csillagos irredenta, hogy veszélyes ellensége az államnak. Ha ez így kerül a bizottság elé, ne várja, hogy jóváhagyják a kérését! Én azt ajánlom, menjen haza, és próbáljon kiudvarolni az igazgatótól egy másik jellemzést.

Úgy látszott, hogy Kálmánt nem igazán foglalkoztatja ez a helyzet. Hazament, és kérésével megkereste az igazgatót.

– Tudod, hogy mire vállalkoztam, és biztosan azt is, hogy a te jellemzésednek mi lehet a szerepe az én doktorátusi kérelmem sorsának elrendezésében.

– Igen, tudom ezt is meg azt is. De te emlékszel, hogy azon a pártgyűlésen milyen fagyos hangulatot idéztél elő a hozzászólásoddal? Én a véleményemet meg nem változtatom. Ha akarod, kérd meg Sonyit – ő volt a magyar aligazgató -, hogy adjon neked egy másik iratot, ha akar!

És bizony nem akart. Állt egyik lábáról a másikra, dörzsölgette a kezét, semmit nem mondott, csak éppen nem volt hajlandó a jellemzést megírni. A kiváló kémikus szakember, meghatalmazott igazgatóhelyettes, kezét mosva óvakodott más dokumentum kiállításától. Nem írt más jellemzést. Kálmánt most már felbosszantották ezek a körülmények. Szedte-vette a papírjait, és anélkül, hogy valakinek még megmutatta volna, személyesen vitte be a rektori hivatalba, azzal a gondolattal, hogy legyen, ami lesz. Nem váratták sokáig. Elég gyors volt a döntés, amelyben ez állt.

Értesítjük, hogy doktori vizsgára való kérelmét elfogadtuk. Keresse fel irányító tanárát, állapodjanak meg a vizsga időpontjában, majd nyújtsa be azt a bibliográfiát, amelyet a vizsgára készülve, áttanulmányozott.

Ezt olvasva, Kálmán arra gondolt, hogy minden valószínűséggel az ő jellemzését el sem olvasták. A professzor úr is meglepődött, mikor Kálmán megkereste az eredménnyel. De azonnal felajánlotta segítségét a szakirodalom összeállításához, és ki is jelölték a napot, mikor Kálmán vizsgázik. Megegyeztek abban is, hogy milyen lesz a vizsgák menete, mi lesz a kutatás tárgya, amivel Kálmán foglalkozni fog. Már régebben gondolt arra, hogy névtannal foglalkozna legszívesebben, s most ilyen témát javasolt: Sarmadomb és a környező falvak teljes névanyaga.

Elfogadták, és Kálmán tudomásul vette, hogy összegyűjtött anyagából két dolgozatot mutat be. Az időpontokban is megállapodtak. A Tanügy Minisztériumhoz folyamodott olyan javaslatért, hogy engedélyezzék az anyaggyűjtést, és a könyvtárakban ellássák a tanulmányozandó szakmunkákkal. Nem húzta az időt, elkezdte az adatgyűjtést. Akkor érte életében a legcsúfosabb támadás a község vezetői részéről. A kötekedő titkár nem mulasztotta el megkeresni, és tájékoztatta arról, hogy ő tud mindent a munkájáról. Tudja azt is: Kálmán célja, hogy bebizonyítsa a magyar kultúra felsőbbrendűségét a románnal szemben. És ahhoz ő sohasem járul hozzá.

– Az én munkám ártatlan névtani kutatás – jegyezte meg Kálmán.

– Hagyja csak, mert tudom én – volt a kissé fenyegető válasz.

 – Minisztériumi jóváhagyásom van, hogy gyűjthetem, és tanulmányozhatom a környék névanyagát, hogy engedélyem van a könyvtárak látogatására.

– Jegyezze meg jól magának, hogy az a jóváhagyás csak a helyi szervek jóváhagyásával érvényes. Márpedig azt a jóváhagyást tőlem soha nem kapja meg!

Kálmánt erősen lesújtotta a fenyegetés, addigi munkájának ellehetetlenítése, de egészen mégsem fordított hátat a sarmadombi hagyományoknak. Azután is felkereste a falu öregjeit, elbeszélgetett velük, s közben alkalma volt meghallgatni, lejegyezni minden apró értéket. Nevelőmunkáját erősítette azzal, hogy a gyűjtésbe bevonta tanítványait is. Az összegyűjtött anyagnak viszont majd csak nyugdíjas korában vette hasznát.

Az eltelt hosszú évek után levelet kapott Pétertől. Azt írta, tudja, hogy Kálmán Sarmadombon tanít. Régi osztálytársnőjüktől kapta meg a címét. S részletesen leírta az éltükben bekövetkezett változásokat. Tanári kinevezést kapott szülőfalujába. Vele együtt érkezett az iskolához egy frissen végzett tanítónő. Fiatal volt, szép volt. Mindketten egyedül éltek a világtól elzárt falucskában. Úgy gondolták, hogy könnyebb együtt szembenézni azzal, ami várt rájuk. Néhány hónapi udvarlás után Péter megkérte Sára kezét, ő igent mondott, és összeházasodtak. Két leánygyermekük született gyorsan egymás után. Régi osztálytársuk volt a falu polgármestere, s nagyon sok kellemetlenséget okozott Péternek. A sors csapása azonban őt is utolérte. Egy vadászaton a gyilkos golyó őt találta el. Péter gyerekei iskoláskorba jutottak. Iskoláztatásukat valamelyik városi iskolában képzelték el. A valamikori alma matert, Erekfőt választották. Onnan írta Péter azt a levelet. Nagy örömöt hozott mindkettőjüknek a késői találkozás. Péternek a szívére kellett vigyáznia nagyon, Kálmán egészségét meg a depresszió támadta. Mindaz, amin átment, megviselte az egészségét. Rózsa gondjait szaporította, aki mindent megtett, hogy könnyítsen Kálmán helyzetén. Kórházból kórházba jártak, szanatóriumi kezeléssel próbálkoztak, de semmi nem segített. Nemcsak a depresszió kínozta, más betegségek is előszeretettel támadták. Bőrgyógyászati panaszokkal feküdt be a kórházba. A betegek fő elfoglaltsága, az alvás elkerülte, és ilyen meg olyan, meg mindenféle betegséggel birkózott. Olyan gondolatok születtek agyában, melyek akkor foglalkoztatták, mikor a versírásnak állandó helye volt napi teendői között. Ott a kórházi fehérruhások között találta meg a nőideálját, és nem a felsőbb rétegekben, hanem a szép, csinos fiatal takarítónőben. Vers lett belőle: a Genézis.

Veronika – így hívják,

csak seprűvel látod,

nem tudja,

hogy magában hordja

A legtisztább emberi világot.

Egy-egy megszülető gondolat, vagy egyenesen egy verssor keletkezett, s akkor az kényszerítette, hogy teljes verset formáljon belőle. S minél jobban szaporodtak a versek, annál erősebb lett az ösztön, mely alkotómunkára késztette. Főleg kórházi-verseket írt akkor. Nem lett az állandó, természetesen. Kitágult a látóköre, sok-sok irányba volt kitekintése, de az elmúlás gondolata állandó témája volt verseinek. Az idő rabságában című versét depressziója diktálta.

Határozottan tudom, mert érzem, megállt az idő velem, áll, és toporog, a fény kívül reked az ablakon, csak a homály ül rá az agyamra, én nem létezem, legalábbis magamnak nem, mégis várom, hogy valaki megismer, mond valamit, hogy megosztja velem őrzött gondolatait. De nem, magam maradok egyedül, s áll, csak áll az idő. Keresem félve a szabadulás elrejtett kulcsát, nem találom, de erős leszek, hogy a lelkem gyógyuljon, s akkor várhatom, hogy eljön értem a szabadító angyalom. A kocsi máris robog velem, de nem látom a színes-illatos virágot, amely kertemben virított azelőtt. Más most a fű, más a fa, másak a mezők, ment minden a maga rendjén, csak velem állt meg, és áll még mindig az idő.

Második otthonának tekintette Sarmadombot. A legnehezebb napokban sem gondolt arra, hogy otthagyja. Főleg a betegsége ösztönözte, hogy mégis megváljon a falutól, az iskolától. Talán kevés szerencséje is volt. Versenyvizsgát hirdettek az egyik erekfői iskolában magyartanári katedrára. Mégpedig egy román tannyelvű tanítóképzőbe. Jelentkezett, és meg is nyerte a katedrát. Kolléganője, aki szintén ott volt a vizsgán, és örök ellensége volt, kitámadta.

– Mondd meg nekem, mivel volt gyengébb az én dolgozatom, mint a tied

– Ezt a bizottságtól kérdezd meg! Nekem ezt nincs honnan tudnom – szerelte le Kálmán.

Biztosra vette, hogy ő lesz a nyertes. Csakhogy a bizottság olyan összetételű volt, hogy nem lehetett befolyásolni. A főtanfelügyelő figyelmeztette őket, hogy kinek kell győznie, de azt hármuk közül csak egy hallgatta meg, s az Kálmán sikerét jelentette.

Ősszel már a képzőben kezdhette el az új tanévet. Visszakerült abba a városba, ahol diákkorában olyan jól érezte magát. Új munkahelyén az iskolalakást biztosított tanárainak. Kálmán is kérvényezte, s minduntalan járt az igazgató nyakára, aki hitegette, hogy ekkor lesz, akkor lesz, de soha nem lett belőle semmi. Egy magafajta tanárnak, akinek nem is volt kihelyezése az iskolához, lakást biztosított. Kálmán két évig ingázott, míg részletre lakást tudtak vásárolni. Örültek, hogy végre letelepedhettek Erekfőn. Kálmán a leányait jó iskolában, jó tanítónőnél akarta elhelyezni. Ez azzal járt, hogy nagyobbik lánya volt szerelmének, Virágnak az osztályába került.

–De kiszámíthatatlan az ember élete! Erre álmomban sem gondoltam volna, és most itt van, ez a valóság.

Az események szövődtek tovább. Kopogtak az ajtón. Sára lépett be hozzájuk. Kálmán behúzódott az ő megszokott vackába, s az asszonyok együtt maradtak. Jó alkalom arra, hogy kibeszéljék magukból azt, amit más nem hallhat. Péter beszédes feleségének máris volt ilyen előkészített témája.

- Képzeld, Virág azzal jött be hozzánk, hogy én hozzam össze Kálmánnal. Mondtam neki azonnal, hogy ilyesmire én nem vagyok fogható.

Ilyenszerű próbálkozása még volt egyszer Virágnak. Telefonon hívta Kálmánt, de csak Rózsát találta, s akkor neki mondta el:

- Kálmánnal akarok találkozni. El kell mondanom neki, hogy volt osztálytársunkat egy vadászaton csak csupa véletlenségből lelőtték.

- Kálmán már tudja. Péter elmondta neki - zárta le a beszélgetést Rózsa.

A találkára természetesen Kálmán nem ment el. A továbbiakban csak, mint tanítványának szülőjével találkozott, beszélgetett vele. A kis Egress-maradékkal azután is szimpatizált. Azonos nevet viselt a Virág első lányával.

Kálmán nem adta fel a gondolatot, a törekvést, hogy régi alma máterében taníthasson. Már a kihelyezéskor azért választotta Sarmadombot, mert arra számított, hogy rövid időn belül alkalma lesz katedrához jutni Erekfőn. Az események úgy alakultak, hogy vágyott iskolájában magyar posztot hirdettek. Különböző kritériumok alapján lehetett megpályázni, s ezek közül legnyomósabbnak az számított, hogy az oktatás színvonalának javítása érdekében történik az áthelyezés. Eredményhirdetéskor elégedetten vette tudomásul, hogy a katedrát megkapta. De csak két napig volt régi iskolájának tanára, mert akkor levelet kapott a tanügytől. Tartalma: az erekfői iskolába történt áthelyezése érvénytelen.

Hiába tiltakozott a döntés ellen. A tanügyi munkáért felelős párttitkár azzal az okos gondolattal bizonyította döntésük helyességét:

- Falvakon is szükség van a jó tanárokra.

Kálmán nem folytatta tovább. Elfoglalta katedráját a képzőben. Különösen tetszett neki, hogy román anyanyelvű tanulóknak kellett tanítania a magyar nyelvet második idegen nyelvként. Se tanterv, se tankönyv nem állt rendelkezésére. Mindent magának kellett eldöntenie: hogyan tervezi meg az órát, milyen anyagot használ fel, hogy a nyelv elsajátítása minél alaposabb legyen. Örvendett, hogy tanulói elfogadták, tetszett nekik, ahogy dolgozott velük. Énekeltek is sokat, apró versikéket tanultak, melyeknek zenéje megmaradt fülükben. Egészen tetszetős tevékenységnek érezték, hogy Kálmán javasolta nekik a román nyelv magyar jövevényszavainak gyűjtését, lejegyzését. Gazdag nyelvi kincset sikerült lejegyezniük, s ezeknek a nyelvi elemeknek az ismerete segítette a nyelv elsajátítását. Soha nem kellett reszketnie, hogy mi várja az osztályban. Kölcsönösen tisztelték, és szerették egymást. Osztályfőnöküknek az feltűnő volt. Egyik szünetben összementek a folyosón. Négyszemközt voltak, és megkérdezte Kálmántól.

- Hogy boldogulsz a tanítványokkal általában, de gondolok most az én osztályomra.

Kálmán még szépített is a valóságon, és megnyugtatta az érdeklődőt.

– Panaszra nincs ok. Kiváló a viszony közöttünk. Az az elégtételem, hogy a te kiváló tanulóid – meg a többiek is – szívesen tanulják a nyelvet, és engem is megbecsülnek.

A kolléga meglepődött. Nem azt a választ várta. Aztán kissé lankadtabban hozzáfűzte.

– Csak azért kérdezem, mert azt te is tudod, hogyha egy román meg egy magyar összetalálkozik, kinyílik zsebükben a bicska.

Kálmán mindenre várt, de arra a hiteltelennek tűnő megjegyzésére nem. Mégis ő volt az egyetlen a kollégák közül, akivel jól megértette magát. Szinte baráti viszony alakult ki közöttük. Jól el tudtak beszélgetni. Halászni jártak együtt, sétáltatták a kutyát és vérre menő táblézással töltötték szabadidejüket. Liberális gondolkozása tetszett Kálmánnak. A főnököknek is bátran és szabadon megmondta, ami neki nem volt elfogadható, amivel nem értett egyet. De, mint főnök, – volt ugyanis tanfelügyelő - ő is fennhordta az orrát. Elhúzódva, egyedül végezte munkáját, s ha valakivel külön, négyszemközt akart beszélni, azt magához hívatta, s a rá jellemző iróniával érzékeltette vele, hogy ő sokkal többet tud az oktató-nevelő tevékenység megtervezéséről, lebonyolításáról, módszertanáról, s illik azt meghallgatni, és természetesen, alkalmazni.

Kolléganői első perctől kedvesek voltak hozzá. Ők is nyelvet tanítottak: franciát és oroszt, s a módszertani tevékenységekben egymásra voltak utalva. Tanult is sok mindent tőlük, ami a nyelvtanítás módszereivel kapcsolatos volt.

A városban új általános iskola indult, s az orosz szakos kolléganőt nevezték ki igazgatónak. Így ő kivált a nagyra értékelt közösségből. A darabos, önajnározó matematika tanárhoz soha nem került elfogadható, közelebbi viszonyba, akit azért is megvetett, mert órarendkészítőként, szétszórta az óráit, mondván:

 -Á, magyar óra, az jó helyen van bárhol. Kiváló eredményeket úgy sem vár senki. 

Kellemesnek mondható négy évet töltött el a képzőben, ahol azért érezte jól magát, mert szinte önálló, független tanárként dolgozhatott, és örvendett annak az eredménynek, melyet román tanítványaival elért. Minisztériumi látogatója is volt, akik óráin is részt vettek, és különösképpen meg voltak elégedve. Javasolták a tanfelügyelőségnek, hogy Kálmánt helyezzék át a jól működő, magyar tagozattal is dolgozó, nagy múlttal rendelkező gimnáziumba! Azt kérte a nyugalomba vonuló magyartanára utolsó óhajként. A tanfelügyelőség úgy csúszott át ezeken a kéréseken, mintha azok soha el nem hangzottak volna. Kálmán még egyszer megkérdezte a magyar aligazgatótól:

- Miért nem kötelező a tanfelügyelőségnek végrehajtani a minisztérium javaslatát?

Csak annyit tudott mondani:

- Kálmán, ezt mi sem tudjuk.

Ő meg keserű lélekkel jegyezte meg:

- Azért megy a magyar oktatás ügye úgy, ahogy most dicsekedhetünk vele.

Nem nagy örömmel vette tudomásul, hogy a következő iskolaévtől kezdve a képzőt megszüntetik. A magyar nyelv tanítására már nem lesz szükség. De elfogadható javaslat volt, hogy egy magyar tannyelvű, könnyűipari osztályt indítsanak. Az aligazgatnő hívta, hogy beszéljék meg, mi lesz az ő sorsa? Lesz-e tovább katedrája.

 – Én próbáltam összeállítani önnek egy katedrát, de úgy hallottam, ön azt mondta szívesebben elfoglalná a meghirdetett magyar katedrát a nemrég indított általános iskolában. Ha még mindig akarja, mi lebonyolítjuk az áthelyezést.

És lebonyolították. A következő iskolai évet már az általános iskolában kezdte. Ez volt életének legrosszabb lépése. Valóságos kálvária kezdődött minden iskolai év elején. Hogy legyen a katedra, hol legyen a katedra? S végül néhány évig ingázott két-három iskola között, hogy teljes legyen az óraszáma. Az egyik iskolában kaphatott volna fél katedrát, s a másik fele már biztosítva volt. De a tanárnő, aki miatt visszavonták azelőtt az áthelyezését, nem volt hajlandó lemondani azokról az órákról, az aligazgatónál meg hiába próbálkozott, nem vette el kolléganőjétől az órákat, ugyanis forró szerelmi órákat éltek át együtt.

Hála az erekfői demográfiának; a szaporulat olyan volt, hogy indíthattak a városban még egy általános iskolát. Oda irányították Kálmánt, ő elfogadta, és újra csendes, nyugodt körülmények között dolgozhatott.

Annak az iskolának az igazgatóját szintén a képző tanárai közül választották. Ének-zenét tanított, kiváló kórusokat vezényelt, s Kálmán jól megértette magát vele. Szóval olyan helyzetbe került, hogy a magyar óráit mindenféle kötekedés nélkül tarthatta. Alkalma volt kísérletezni, alkalmazni a modernebb metodikát, szaktantermet rendezhetett be. És elkezdett alaposabban foglalkozni a szövegtannal, annak módszereit kezdte alkalmazni az iskolai verselemzésben. A felmérések azt bizonyították, hogy a tanulókhoz közelkerült a vers, szerették, olvasták, és értékelni is tudták. Mivel a doktorátusa dugába dőlt, de elsősorban Rózsa unszolására, jelentkezett az első didaktikai fokozat elnyeréséért megtartott vizsgákra.

Elsőként a szocializmus és kommunizmus építése hazánkban című vizsgát tartották meg, s ha az valakinek nem sikerült, tovább már nem folytathatta. Kálmán ettől félt. A siker azonban nem maradt el, s kezdhette az első fokozati dolgozatának írását. Az általános iskolai verselemzésről írt olyan dolgozatot, hogy régi egyetemi oktatói – maguk is a szövegtan művelői – nem győzték dicsérni. A bizottság elnöke – nagyon finom és kedves ember – táncra kérte Rózsát a díszebéden, és arra biztatta, hogy ő is örüljön a sikernek, mert Kálmán azért tudta olyan remekül megoldani a feladatát, mert a háttérben ott érezte Rózsa önfeláldozó segítségét. És Rózsa erre tényleg nagyon büszke volt. A bizottság másik tagja egyetemi évfolyamvezető tanára is volt, de úgy látszott, hogy nem ismeri eléggé Kálmánt, mert azt mondta neki:

- Nem is tudtam, hogy irodalommal is foglalkozik. Én ott láttam forgolódni a nyelvészeti tanszéken, s miután végzett, a munkahelyén is nyelvi kutatásokat végzett. Kikérdezte a sarmadombi öregektől az erdélyi nyelvjárás földrajzi atlaszának adatait.

– Az utóbbi igaz. Dolgoztunk együtt a munkálatok irányítójával. Nyári szabadságát arra fordította, hogy eljöjjön Sarmadombra. Vele együtt jegyeztem le a kérdésre kapott válaszokat, s a végén a tanár úr őszintén örvendett, hogy olyan szép és hasznosítható gazdag anyag gyűlt össze. Az igazság pedig az, hogy harmadéves korámtól az irodalom kérdéseivel foglalkoztam. Sarmadombon azért fordultam a nyelvészet felé, mert önkéntelenül is észre kellett vennem milyen gazdag nyelvi anyag hever körülötte s először a féltve őrzött szokásokat, néphagyományokat kezdtem gyűjteni. Megint csak a professzor úr javaslatára, a névtannal foglalkoztam, s a neveket gyűjtöttem. Hogy mégsem lett belőle doktori értekezés, az a nemzeti előítéletekkel, elfogultságokkal magyarázható.

A kellemes szórakozás, beszélgetés véget ért. A vendégek készülődtek, s mielőtt indultak volna, Rózsa ajándékot nyújtott át nekik. Akkor éltük a kommunista győzelemre törekvő korszakot, amikor falat kenyeret is nehéz volt tenni az asztalra, nem beszélve arról, hogy egy darabka húsért Rózsa egész éjszaka sorban állt a szomszédasszonnyal. Szóval Rózsa egy jó nagy holland sajtot vásárolt, s kérte őket, hogy azt fogadják el.

– Köszönjük szépen. Elfogadjuk, mert mi is nehezen élünk. Holnap még van egy másik ellenőrzésünk, de ha idejében végzünk, még visszajövünk.

 – Az ajtónk mindig nyitva áll a kedves emberek előtt.

Másnap kikísérték őket az állomásra. Barátságos, jó hangulatban köszöntek el egymástól.

Kálmán úgy érezte, hogy nem jelentett számára megerőltetést az a két nap, mégis az elkövetkező időnek jelentős része betegséggel telt. Sokszor megmagyarázni sem tudta, hogy mit érez, csak a világot érezte nagyon sötétnek maga körül. Az ilyen helyzetekből mindig Rózsa, az odaadó asszony rángatta ki. Most is az történt, s Kálmán folytathatta iskolai munkáját. Világosabb lehetőségeit a magyar nyelvű oktatásnak abban az iskolában is kezdték visszavonni, egyre sötétedtek a fellegek fejük fölött. Az igazgatónő azzal az indokkal, hogy meszelni kell a tanteremben, leszedette a falról az összes addig összegyűjtött, és használt anyagot, s mikor a takarítás után Kálmán újra használhatóvá akarta tenni, különböző magyarázatokkal, indokokkal elodázta a végrehajtást, és azután többé már nem is jöhetett szóba a magyar szaktanterem használata.

Tovább erősödött a politikai nevelés. A tanároknak havonként részt kellett venniük egy politikai körnek nevezett tevékenységen, s be kellett számolniuk arról, hogy mennyire ismerik a párt egyre magasabbra törekvő politikáját. Kálmán soha nem tolakodott a hozzászólásaival, pedig az kötelező volt, s az év vége felé a kört vezető kolléganője kezébe adta a brosúrát, megjelölve, hogy mettől meddig olvassa fel. És akkor Kálmán is megszólalt.

– Nem vagyok én analfabéta! Ha olvasni tudok, akkor arra is képes vagyok, hogy elmondjam a saját véleményemet a napirenden lévő kérdésekről.

S a hozzászólás elmaradt.

A szomszédokkal megértették egymást. Különösen Rózsa ápolt igen jó viszonyt velük. Gyakran beszélgettek, megtárgyalták a lakással kapcsolatos dolgokat, várták Rózsától a konyhai recepteket, tanácsokat, ajánlatokat. Olyan közvetlenek lettek egymáshoz, hogy a közelebbi szomszéd egyszer megkérdezte.

- Miért követik a hatalmi szervek a ti életeteket. Gyakran megfordulnak nálunk, és mindig az érdekli őket, hogy kik a barátaitok, hová jártok, kik járnak hozzátok, kikkel tartjátok a kapcsolatot?

Arról azonban nem mondott semmit, hogy ők mit válaszoltak.

Rózsa is, Kálmán is nyugodt maradt, mert soha senki nem fordult meg náluk, még a rokonaik sem, annyira elzártan, magányosan éltek. A IV. emeleten lakó szomszéddal, pontosabban a háziasszonnyal, Rózsa egészen bensőséges viszonyt ápolt. Előbb a tanügyi osztály jogtanácsosa volt, majd törvényszéki bíróként dolgozott, és feltételek nélkül segített jogi nehézségeik megoldásában, Rózsa meg konyhaművészetének legremekebb alkotásával, dobostortával ajándékozta meg. Olyan kiválóan készítette azt a sütit, hogy mások is fordultak hozzá megrendeléssel, mert úgy számította, hogy az egy kis mellékjövedelem. Nehezen éltek. Súlyos gondokkal, mert Kálmán depressziós szakadéka egyre mélyült, mind rosszabbul érezte magát, s a megközelíthető pszichiátriai osztályokat és szanatóriumokat eredménytelenül járták be. A szakorvosok előzékenyek voltak vele. Kipróbálták a leghatékonyabb gyógyszereket, de a siker elmaradt. Mikor arra került a sor, hogy mégis csak be kell vonulnia a kórházba, még jobban el volt keseredve, mert a nyomortanyák is komfortosabbak voltak, mint azok az osztályok. Emberségesebb, elviselhetőbb állapotot Debrecenben talált, s úgy érezte, mintha a kezelés is eredményesebb volna. Rózsa ott is minden hétvégén meglátogatta. Olykor még stopposként is sikerült közlekedési eszközhöz jutnia. S Kálmán akkor is haragudott rá, ha az előzőleg magállapított órában nem érkezett meg. Talán az ő élete volt nehezebb, mint a Kálmáné.

Néha voltak jobb periódusai. Olyankor örömmel ment iskolába, mert úgy érezte, hogy a tanulói hiányoznak neki, vérében a gyermekek szeretetével született. Nyitott szemmel járt az iskola folyosóin. Sok idegen ember megfordult ott. Egy szép barna hölgyet többször látott betérni az iskolába, s mindig az igazgatói irodába kopogott be. Megtudta aztán, hogy az államhatalmi szervek képviselője. Információkat, adatokat gyűjt a haza, a nemzet ellenségeiről. Egyik ilyen látogatásakor négyszemközti. A tárgyaláson barátságosan, jóindulattal közeledett Kálmánhoz. Bemutatkozását azzal fejezte be:

- Úgy hallom, Egress úr, hogy sokat betegeskedik, hogy súlyos depressziós tünetei vannak. Nálunk alapos kezelésre van alkalom. El tudnám intézni, hogy a bukaresti katonakórházban kezeljék.

Kálmán hallgatott egy darabig. Látszott rajta, hogy elmélyülten gondolkozik. Aztán igen tömören csak annyit mondott. 

- Nem szeretném megismerni azt a kórházat.

Azután is találkoztak még, beszélgettek is, de sem betegségről, sem iskolai ügyekről nem esett szó. Haza- és nemzetellenes ügyekre mégcsak nem is utalt.

Kálmán jobban érezte magát, s elhatározták, hogy útlevelet kérnek Magyarországra. Nagyobbik bátyja élt ott, már a negyvenes évek elejétől. A világháború befejezése után rövid időre hazalátogatott, de aztán eldöntötte, hogy mégis visszatér az anyaországba. Családot alapított, - s a hagyományokat meg nem cáfolva – öt gyermeket neveltek fel. Egyszer Kálmánt is felkereste Sarmadombon. Ludovika néni nagyon kedves volt, finom ételeket főzött, Szász bácsi kishegyi vörösborral köszöntötte, úgyhogy Kálmán vendégfogadása nem maradt szégyenben. De Kálmánnak jól meg kellett azt fizetnie. Szóval eszébe jutott, hogy a nyári vakáció ideje alatt menjenek el a bátyjához. Mind a négyüknek kérvényezték az útlevelet. Várakoztak türelmesen, sokáig, már a vakáció is a vége felé járt, de a válasz nem akart megérkezni. Rövidesen mégis értesítették őket, s abban az állt, hogy négyük közül csak nagyobbik lánya kaphat útlevelet. A döntés megrázta. Kihallgatást kért, megfellebbezte a döntést. Bejutottak a legnagyobb főnökhöz, s nem hosszú magyarázkodás után, Kálmán megkérdezte:

- Mit vétettünk, mi a bűnünk, hogy nem hagyhatjuk el az országot? Én úgy ismerem magam, hogy becsületes, hűséges állampolgára vagyok ennek az országnak.

A főnök erre nem mondott semmit. Vette a telefonkagylót, beleszólt valamit. Ők nem hallották, hogy mit, de pillanatok alatt megjelent az útlevélosztály főnöke, hóna alatt egy irattartóval. Az asztalra tette, kinyitotta, és az ujjával követte a sorokat, melyek Kálmán bűneit rögzítették. Végig tekintésük után azonnal megszületett a döntés.

– Elvtárs, maga nem kap útlevelet. Olyasmivel foglalkozik, ami sérti az ország, a nemzet érdekeit. Gondolja meg jobban, hogy mit csinál, s aztán még változhat a helyzet. Akkor elmehet a többi demokratikus államba, s akkor megláthatja, hogy mennyivel jobban állunk, mint azok a testvérállamok.

Befejezésül elárulta Kálmánnak, hogy mi a bűne.

 – Maga be akarja bizonyítani, hogy a magyar kultúra mennyivel magasabb rendű, mint a román.

– Én ilyen tudománytalan állításokra nem vállalkozom – fogalmazott röviden Kálmán, és folytatta. Az én nyakamba odavarrhatnak olyan vádakat, hogy csillagos irredenta vagyok, veszélyes az államra nézve. De mit vétett nyolcadikos lányom, akit szintén elutasítottak?

Erre kissé ironikus választ kapott.

- Milyen szülő maga? Annyit sem tud gyermekéről, hogy mivel foglalkozik, mivel tölti az idejét? Nem tudja, hogy Miska bácsival levelezik? Látja, azt is tőlünk tudhatta meg.

Kálmán nem látta értelmét a folytatásnak. Szedték-vették a holmijukat, és nem éppen nyugodt lélekkel, elmentek haza.

Éppen csak beléptek a lakásba, szólt a telefon. Sára hívta őket. Könnyek áztatták a hangját.

- Péter betegsége erősen fenyegető. A tünetek azt jelzik, hogy ismét kórházi kezelésre van szüksége. A lányaink várnak. Holnap indulunk Pestre.

- Elkeserítő a hír, kedves Sára. Sajnálom, hogy így van.

A beszélgetés súlya arra kényszerítette Kálmánt, hogy egy kicsit pihenjen. Belehuppant székébe, s azon gondolkozott:

- Hogyan tovább?

Délután nyugtató sétára indult. Az erekfői utcák nem nagyon szórakoztatták; szemetesek, rendetlenek voltak. A domboldalon kialakított parkot néhányszor körbejárta, s mikor hazafelé indult, akkor ugrott be neki a megoldás. Eszébe jutott, hogy mikor Sarmadombon tanított, magyar szakos kolléganőjével példaszerűen együtt tudott dolgozni. Csakhogy néhány év után onnan visszacsábította székely hazája. Most úgy gondolta, hogy felveszi vele a kapcsolatot. Hazament, és levelet írt neki.

Kedves Melánia!

Tudod, hogy az írogatás mindig érdekelt. Műkedvelő maradtam, de néhány elismerő, értékelő megjegyzés bátorított: írtam verset is, meg prózát is. Most egy élettörténet készül, s arra gondoltam: elküldöm neked folytatásokban. Talán hasznára lehet a regénynek a te véleményed. Ha elfogadod, csak annyit írj: Igen! S én máris kezdem küldeni a folytatásokat.

Mindig szeretette a humort. Válasza ennyi volt: IGEN!

Nemcsak az őszi idő, de az emberek hangulata is egyre morcosabb lett. Egymást is elkerülték, mert nem lehetett tudni, hogy ki kivel beszél. Mindenki félt mindenkitől. Nézték a televíziót, hallgatták a rádiót. Fojtott hangú, sötét jövendöléseket lehetett hallani. És a tűzhányó kitört. A lángoló vörös láva mind nagyobb területet borított be. Az éjszaka folyamán arról is beszéltek, hogy a katonaság próbálja megállítani a terjedését, és hogy a küzdelemnek már emberi áldozata is van. De reggel, az addig szokásos nagygyűlésen megjelent a haza leghűségesebb fia: A Nagyhatalom. Azt hitte, hogy ígéreteivel meg tudja szelídíteni a felajzott idegeket, s megakadályozhatja a forradalmi veszélyt. Nem tudta elhinni, hogy annak már ő a célpontja, s azt már nem lehetett megállítani. Végül a menekülést választotta. Az utakat azonban jól elzárták, és feltartóztatták a menekülő, tudós házaspárt. Nagy sietséggel bíróság alakult, amely halálra ítélte a haza két eminens polgárát. Az ítéletet ugyanolyan rohanással hajtották végre.

Ez alatt mindenütt az országban, forradalmi tanácsok alakultak. Döntöttek olyan kérdésekről, melyeknek kivívásáért a felkelők saját életüket is kockára tették. Erekfőn fegyveres harcokra nem került sor, de a katonaság ott is készenlétben állt. Feszültség borzolta a hangulatot. A Forradalmi Tanácsok olyan határozatokat fogadtak el, melyekben az új, forradalmi szellem fogalmazódott meg. Az a harci szellem tartotta össze az ország népét. Egymásra találtak az addig nélkülöző, szenvedő kisemberek. Annak az éjszakának az emléke sokáig élt benne. Most is úgy emeli magasba a pezsgős üveget, mint akkor Auricaval és Viorellel. Szabadoknak érezték magukat. Boldogak voltak. A másképpen gondolkodók abban a bizonytalan, zavaros helyzetben halásztak. Akiket azelőtt hazafiatlansággal vádoltak, azokat követték, hogy lássák, mit vállalnak magukra akkor, ha alkalmuk adódik elképzelésük megvalósítására. Smaranda kolléganője soha nem járt náluk, de akkor meglátogatta őket. Kálmánt kereste, de éppen nem volt otthon. Rózsának mondta el, hogy milyen ügyben jár.

- Szeretnék találkozni Egress úrral. Hátha neki vannak olyan ismerősei, kapcsolatai, akik segíteni tudnának, hogy bejussunk a száműzött Forradalmárhoz itt a végeken.

Rózsa nem tudott, és nem is akart mondani neki semmit. De hát Kálmánnak semmilyen gyanús kapcsolatai nem voltak. Mikor hazaérkezett, és Rózsa elmondta neki, hogy mi történt, amíg nem volt otthon, együtt latolgatták: mi lett volna, ha bebizonyosodik, hogy vannak „olyan ismerősei”?    Forradalmár központi személyisége volt a felszabadító harcoknak. A száműzetéssel sem tudták megakadályozni további harcos kiállását. Az iskolában éppen vakációs hangulat volt. Bejártak az iskolába, ahol csak arról beszéltek, milyen eredményei lesznek a megmozdulásnak. Leginkább az borzolta a kedélyeket, hogy mi következik, ha tényleg nyilvánosságra hozzák a besúgók listáját? A titkárságon gyűltek össze, és találgatták, hogy náluk kik lesznek azok, akik beszámolóikkal támogatták az önkényuralmat? Ott volt velük Kálmán szabadelvű barátja, aki akkor az iskola aligazgatója volt. Ő nyugtatgatta Kálmánt.

- Emilescu barátom, nekem nincs szükségem semmilyen listára. Nagyon jól láttam, mikor ki jött be hozzánk, az iskolába, és nem engem keresett, hanem hozzátok, hozzád az igazgatói irodába ment, és érdeklődött talán éppen rólam, a csillagos irredentáról.

Látszott rajta, hogy gondolkodik:

- Vajon mit tehetne, mi lenne a legokosabb abban a helyzetben? Az, hogy hallgat, és nem bonyolítja tovább a helyzetet! – zárta le véglegesen a tárgyalást.

A forradalmi megmozdulás konkrét eredményeket hozott Erekfőn. Első és fontos lépés volt, hogy megalakult a magyarok politikai érdekképviselete. A Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége. Akik jól tudtak tolakodni, bekerültek a vezetőszervekbe. Az nagyon érthető volt, hogy Forradalmár a szervezet élén dolgozott tovább. Járta a vidéket, és agitált a szervezet érdekében. Erekfőn is megfordult. Beszédében elmarasztalta a „tanárocskákat”. Kálmánnak erősen bántotta a fülét. Szólásra emelkedett, és megkérdezte.

- Forradalmár tiszteletesnek mi a véleménye a „papocskákról”?

Nem kapott rá választ. Sokáig távolmaradt a szervezettől. Majd, mikor az RMDSZ kiadásában magyar nyelvű lap indult, akkor keresték meg. Akkor is csak azért, mert mást nem találtak, aki vállalta volna a szerkesztés munkáját. Hogy mégis éljen az a magyar sajtótermék, beadta derekát, és a katedrája mellett, szerkesztette az újságot. Mikor a laphoz került, belépett az RMDSZ-be. A szervezeté volt a lap. Mikor talpra állította, s az adósságokat is kifizette, a könyöklők elkezdték a támadást. Kálmán nem vette fel velük a harcot. S bár nagyon hozzánőtt szívéhez a lap, kénytelen volt megválni tőle. Felmondásakor kérte RMDSZ-tagságának megszüntetését. A laphoz később még visszatért, mert a megszűnés veszélye fenyegette, s azt nem akarta. A szervezetbe azonban már nem tért vissza. Az ellenfelek mindent Kálmán egészségi állapotának romlásával magyaráztak. Soha nem gondolt arra, hogy megcáfolja. 

Jelentős kezdeményezés volt, hogy - magyar osztállyal is - újra megnyitották a képzőt. A Tanügyi Osztály úgy döntött, hogy a volt tanárai térjenek vissza katedráikra. A döntéssel élt minden volt kolléga, egyedül Kálmán nem mehetett vissza a katedrájára. Fiatal román-magyar szakos tanárnőt neveztek ki román katedrára, de az igazgató ráruházta Kálmán magyar óráit. És nem tudott tenni ellene semmit. Mikor a határozatra hivatkozva követelte vissza jogait, azzal utasították el, hogy arra a katedrára már van szakemberük. Kereste ő az igazát, a magyar főtanfelügyelő-helyetteshez is elment. Az azzal nyugtatta meg, hogy természetesen igaza van. Intézkedik, hogy visszakapja az óráit. Na de, ugyebár, az erősebb kutyáé az elsőbbség, az igazgató eljárását tovább nem támadta senki. Most, - mint már annyiszor – a katedrájáért küzdött, Péter kopogott be hozzá.

– Képzeld el, katedrához jutottam. Minden év elején megvívom ezt a küzdelmet. Jelenlétemre soha nem számítottak, pedig már nagyon ismerős a nevem a főnökök előtt. Mindig csak, mint helyettes tanárt – tanárpótlékot - alkalmaznak. Nyújtanak egy-egy alamizsnakatedrát. Én azzal is meg vagyok elégedve. Az állásra szükségem van. Bárhogy üldöz a betegség, dolgoznom kell. Nekem is ottvan a két lányom – úgy, mint nálatok -, s az iskoláztatás árát, valahonnan ki kell teremteni.

– Úgy vagyunk azzal, Péter – erősítette meg Kálmán Péter szavait Az én lányaim most kezdték középiskolai tanulmányaikat. Örvendek, hogy abban az iskolában tanulnak, amelyben minket készítettek föl az életre. Nem is akárhogy.

A nehéz években, mikor semmi nem volt jó, ami magyar, megpecsételték az iskola sorsát. az akkor magyar igazgató Tolbunak, a román gimnázium igazgatójának, kézszorítással adta át a színtiszta magyar intézményt. Még aznap, az éj homálya alatt, elfoglalták Ady Endre nevét viselő, nagy múltú magyar kollégiumot. Vegyes tannyelvű intézmény lett belőle. Mind a mai napig nem sikerült visszaszerezni a református egyháznevén szereplő épületet. A forradalmi megmozdulás eredményeként újraindult a tiszta magyar tannyelvű iskola Wesselényi nevével, de a régi épületet ma is uralják a betolakodott vendégek.

– Zelénke már az idén érettségizni fog. Erős akarattal tanul, orvos akar lenni – adta hozzá Péter.

 – A mi Anikónk már a mesék korszakában eldöntötte, hogy magyartanár lesz. De most elkezdte lebeszélni magát – folytatta Kálmán. Öt-hat helyre minden évben száznál többen jelentkeznek. Ajánlottuk neki az orvosit, de a vértől irtózik. Valamelyik nap, azzal érkezett haza, hogy a közgazdaságira fog jelentkezni. Megbeszélte barátnőivel, hogy velük együtt fog készülni. Most itt tartunk, s majd meglátjuk, jól döntöttünk-e?

Itt megszakították a beszélgetést. Péter hazament, Sára már várta. Péter elmondta neki, hogy miről beszéltek.

– Nehéz napok várnak ránk, ha Zelénke bekerül az egyetemre.

–Majd te kigazdálkodod a tanulmányai költségét – mondta neki Péter.

Ő mindig bizakodóbb volt, mint Sára, aki a másik végletet képviselte. Csak az örökös panaszait lehetett hallani, hogy nekik semmi nem sikerül.

Vázlatírás következett a másik napra. Elkészítették, és lefeküdtek. Reggel a lányok ébredtek hamarabb. Zelénke reggel még biztosította magát, hogy minden feladatával rendben van. Alapos, szorgalmas teremtés volt, mint Péter. Szerette az apját, és nagyra értékelte tudását is, meg az emberségét is. Hosszan és gyakran elbeszélgettek egymással. Áginak valamivel gyengébbek voltak az ismeretei, de ő is igencsak kitartóan, és szorgalmasan tanult. Szüleik úgy nevelték őket, hogy értékeljék az emberi munkát, és becsüljék meg az eredményeket. Kálmán többször azon töprengett: mi lehet az oka, hogy a lányok nem barátkoznak? Péter Zelénke leánya felnézett Kálmánra. Úgy látta, hogy szeretettel közeledik az édesapjához. Érdeklődéssel hallgatta a beszélgetéseiket. Sára asszony nem látott különb és értékesebb embert Péternél. Minden mondását fejből tudta idézni. Bántotta őt, hogy mások nem értékelték ugyanúgy a férjét. Péter fej lesütve hallgatta, mikor Sára valakinek dicsérgette őt.

Kálmán látta, hogy barátja elfogadható egészségi állapotban van. Javaslatával kereste fel Pétert. Azt indítványozta, hogy alapítsanak baráti társaságot a református kollégium mellett, és segítsék az iskola munkáját. Péternek tetszett az ötlet. S anélkül, hogy valamit is mondott volna Kálmánnak, elkezdte a szervezést. Maga köré tömörítette az ismerőseit. Megtartották az első összejövetelt, és bemutatták a vezetőséget. A tagokat Péter jelölte ki. Magának szánta a jegyző funkciót, s elnöknek régi barátját ajánlotta. Kálmánnak az nem tetszett, hogy tényleg csak baráti alapon történt, mert a barát addig semmilyen munkában nem vett részt. Az elnökhelyettesi rangnak örvendhetett Kálmán. A történtekkel nem volt elégedett, s azt Péternek is elmondta.

– Én voltam a kezdeményező, s te másokkal hoztad létre a Zilahi Református Wesselényi Kollégium Baráti Társaságot.

Erre Péter csak annyit tudott mondani.

 – Együtt voltunk a kezdeményezők.

Kálmán nem folytatta tovább. A társaság munkájában egyáltalán nem vett részt. Ha találkozott Péterrel, szó nélkül hallgatta az elégedetlenkedését, hogy a fennebb valók nem becsülik meg a munkáját. Telefonon közölte Kálmánnal, hogy Zelénkének sikerült a felvételije. Természetesen ő örömmel fogadta a hírt.

–Jó lenne, ha egy esztendő múlva, mi is így örvendhetnénk! Anikón van a sor, hogy remekeljen. Rögtön utána meg Borika következik.

Anikó érettségizett. A tanulás mellett pihenőt akartak, a közös érdeklődésűek külön csoportot szerveztek. A biztonsági szervek nyomukba eredtek, s hamar megtalálták őket. Nem volt többé nyugtuk se nappal, se éjjel. Társaikról referálni kellett. Aki nem volt hajlandó, az többet szenvedett. Az üldözésektől kikészült a gyermek, tovább romlottak gyenge idegei. S akkor nem folytatta tovább idebent, az anyaországban talált menedéket. A zöldhatáron át indult az országból. Szülei otthon remegtek: szól vajon a fegyver, vagy tovább engedik? Borzalmas három napon át várták a híreket. Harmadik este csörögött a telefon.

– Halló, édesapám, nyugodjatok meg, szerencsésen elértük Debrecent.

 – Jól van, édes lányom, pihend ki magad, aztán jelentkezz az egyetemen! Folytasd a tanulmányaidat!

Ígérte, hogy azt fogja tenni, de munkahelyet talált, s elment dolgozni. Az egyetemi tanulmányainak folytatásáról teljesen megfeledkezett. Mindez a forradalmi események előtt egy hónappal történt. Amint csendesedtek a kedélyek, az élet kezdett nyugalomba jutni, Kálmán azonnal pakolt, s indult, hogy megkeresse gyermekét. Valahol Pest mellett talált rá, kifejezhetetlen nyomorban. Szólni se tudott hirtelen. Csak állt, és nézelődött sokáig. Mikor magához tért, örülni tudott felszabadultan. Ezt Rózsának is elmondta. Megfogta Anikó kezét, és bevitte az egyetem közgazdasági karára. Ismertette a helyzetet, a kéréssel együtt.

– Azt szeretném, ha lányom folytathatná, és befejezhetné tanulmányait. Otthon most kezdte el a negyedévet.

Gondolkozás nélkül, azonnal válaszoltak neki:

– Adják be a leckekönyvet, hogy minél hamarabb kezdhesse az előadások látogatását. A harmadévet meg kell ismételnie.

Ezzel egy időre megoldódtak a család gondjai. Lánya ösztöndíjat kapott, anyagi gondjai nem voltak. Ez óriási segítség volt nekik, mert otthonról nem tudták segíteni. Be tudta végezni tanulmányait. Okleveles közgazdaként munkába állhatott. Nem a szakmájában kezdte. Tanára lett egy közgazdasági szakiskolának, és közgazdasági ismereteket tanított tizenöt évig. Aztán beteg lett, és ma is azzal küszködik. A gyógyulás nem akarta meglátogatni. Egyetlen fia, Gergő sikerrel felvételizett az egyetemre jelentkezett, és hallgatója lett a Szegedi Tudományegyetemnek, kutatófizikán. Halk szavú, kevés beszédű, zárkózott fiatalember. Kálmán próbálta bevonni a beszélgetéseikbe, de az unoka nem hagyta meggyőzni magát. Hallgatott, és csak a maga belső világával volt elfoglalva. A nagyszülők úgyis szerették. Nagyanyjának volt türelme, hogy kicsalogasson pár mondatot belőle. Együtt beszélték meg, melyek a legfrissebb eseményei az utóbbi napnak-napoknak. Kálmán meg csak a beteg lányára gondolt. Bízott benne, hogy az ő tehetségével még sokáig dolgozhat, és alkothat.

Borika egy évnyi késéssel követte nővérét az egyemre. Szorgalma lassan érlelődött, de mire érettségizett, komoly, törekvő, érett személyiség lett belőle. Matematikára jelentkezett, de a felvételije nem sikerült. S bár Kálmán minden erejével ellenezte, eldöntötte, hogy a brassói egyetem erdőmérnöki karára felvételizik. Mikor arra készült, mutatta meg, hogy micsoda akaraterőt tartalékolt magának. Remek eredménnyel került be az egyetemre. Látóköre kitágult. A biológia mellett, még sok más is érdekelte. Elsősorban szakmai ismereteit, tudását gyarapította. Magyarországon végzett kétéves továbbképzőt. Aztán az álmai őt is elszólították otthonából. Megérezte azt az új levegőt, amely az anyaországban másképpen lengedezett, mint otthon. További tervei arra késztették, hogy letelepedjék az óhazában. Finom lelkű, nagyszívű teremtés lett belőle. Nővére és a szülei mindig számíthattak rá.

Az erekfői lakásukra rátelepedett a magány. Senki nem nyitott rájuk ajtót. Kálmán életének legborúsabb éveit élte. A telefon váratlanul csörgött. Rózsa vette fel a kagylót. Sára hangjára ismert, amely vibrált az örömtől.

- Gyerekek, itthon vagyunk. Pétert megint megajándékozták az élettel. Annyira javult az állapota, hogy a munkáját tovább folytathatja, de semmit nem szabad eltúloznia.

Péter vette át a kagylót.

- Itthon vagyok, Kálmán. És nyugodt. Azt tartom, hogy az ember az én helyzetemben örüljön minden napnak. Mindenik a sors ajándéka. Én most elfogadható állapotban vagyok, mértékkel dolgozhatom is. Hátha visszafogadnak még tanárpótléknak! Téged meg sajnállak! Úgy hallom, hogy az egészséged napról napra romlik.

– Igen, Péter. Életemnek legborúsabb szakaszába értem. Nem élek, nem dolgozom. Nem létezik körülöttem senki, csak magammal vagyok elfoglalva, s olyasmit érzek, hogy magam számára sem létezem. Fájdalmat nem érzek, de valamitől – nem tudom, mitől – félek, és a sírás fojtogat. Hétfőn ismét be kell mennem a pszichiátriára. Ott a körülmények olyanok, hogy az állatok is rosszul éreznék magukat.

Mikor Kálmánt kiengedték a kórházból, valamivel jobban érezte magát. De levertsége, gyenge remegése, képzelgései tovább is beárnyékolták napjait. A kórházi kezelés után a friss, tiszta hegyi levegőre kívánkozott. Már az üdülőtelepek orvosai is jól ismerték. Kezelést azokon a helyeken is kapott. Bár népes tömeg tolongott, sétált körülötte, ő mégis a magánytól szenvedett. Ha a közérzete nem is volt mindig tökéletes, annyira mindig vállalkozott, hogy lemenjen egy-egy sétára. Ilyen körülmények között, Rózsa tökéletes segítőtársa és gondozója volt. Önfeláldozóan mindent vállalt, annak ellenére, hogy Kálmántól semmit nem kapott. Tartotta a szakorvosokkal a kapcsolatot. Volt közöttük egy, aki tudta, mit kell tennie, hogy Kálmán állapota javuljon. Rózsa megkérdezte tőle, mi lesz a férje sorsa? Az orvos válasza ennyi volt.

- Tíz év múlva meglátjuk. Vagy saját erejéből felgyógyul betegségéből, vagy lassan elhervad, mint a virág.

A gyógyszereket változtatta, kereste ő is azokat, melyekről tudta, hogy eredményesebb a hatásuk. Rózsáé volt a gond, hogy beszerezze azokat. Csak külföldön kapható orvosságokat is megszerezte. Nyári időszakokban meg elvitte egy kis hegyi levegőre, kezelésre a legjobb hírű gyógyfürdőkre.

Egészen rossz állapotban volt azon a nyáron. Tusnádot választotta akkor pihenésre, gyógyulásra. Szegényes pénztárcával úgy indultak el, hogy ott a helyszínen bérelnek magánlakást, s kifőzdékben kosztoznak, hátha úgy olcsóbban megússzák a nyári üdülést.

Tiszta, rendezett, gondozott lakást találtak, s elhelyezkedtek. Utánuk egy orvos házaspár érkezett– Kálmán csodálkozására – egész csirkefarmmal a kasban. Kedves, közvetlen emberek voltak. Kálmán általában éjszaka érezte nagyon rosszul magát, s Rózsa akkor, éjnek idején kérte az orvos segítségét. Az nm haragudott. Készségesen ment át hozzájuk. Megvizsgálta Kálmánt, s tanácsaival megnyugtatta. Másnap délelőtt a két gyerekes édesanya készítette az ebédet. Kívánatos, ízletes rántott grízzel kedveskedett Rózsának. Addig még soha nem ettek olyat, de azután elég gyakran az ő asztalukra is felkerült.

Tusnádot azelőtt is gyakran látogatták. Szerették a környezetet, a vizet, a fürdőket, a mofetát különösen. Anikó táborba ment. A család másik három tagja Tusnádot választotta. Úgy mentek már oda, mint haza. Jó ismerősük volt Falkó, az öreg medve, és két játékos kis bocs. Esténként pontban, ugyanabban az órában megérkeztek arra a tisztásra, ahol vacsorára várták őket. A nyaralók, kenyerüket, felvágottjukat osztották meg velük. A tisztás pedig az ő villájuk hátterében helyezkedett. Beültek szobájukba, és várták Falkót a két boccsal. Borika odaült az ablakba, hogy jól lássa őket. Pontban megjelentek, és fogyasztották az ajándékokat. A bocsok közben arra voltak kíváncsiak, hogy ki figyeli őket az ablakból? Odamentek egész közel az ablak alá, s nyújtották mancsukat Borikának. Sem ő, sem mi nem féltünk, hogy történhet valami váratlan. A kis játékosak aztán meggondolták magukat, és visszatértek Falkóhoz. Reggel Borika azzal ébredt, hogy egész éjjel a medvékkel viaskodott álmában. És azután még sokáig megjelentek álmában.

Tusnádról Barótra mentek. Sarmadombon magyar szakos kolléganőjük volt az, akit szülővárosában meglátogattak. Férje bányászember volt, szabadidejében szobrászkodott. Kálmán féltve őrzött egy kis szobrot, mely a tanító és a kislurkó kedves, emberi viszonyát örökítette agyagba. Felejthetetlen három napot töltöttek együtt. Ez alatt alkalmuk volt ellátogatni Kisbaconba, találkozni a gyerekek ősz „Cimborájával”. Azután többé jó darabig nem találkoztak ezzel a családdal. Majd néhány évtized múlva levélben köszöntötte Kálmán valamikori kolléganőjét, aki örömmel fogadta a jelentkezését. Akkor mondta el, hogy a kemény bányász-szobrász elhagyta a földi világot. Ő meg három unokáját nevelgeti.

Az a nyár hosszú kirándulásokkal ajándékozta meg őket. Melániáéktól Biharbegyre utaztak. Violát ejtették útba. Ő második férjével élt. Gyermekei már a maguk külön életét élték. Rózsa különösképpen szerette Violát. Ki tudták beszélni egymásnak örömüket, bánatukat. Rózsa azt értékelte különösen, hogy Viola másképpen gondolkozott, mint a többi testvérei. Tájékozottabb volt. Kemény munkája formálta a tudását, és világlátását. El tudta fogadni azt a nem gyakori kapcsolatot férfi és nő között, hogy nem törvényes házasok, de a közvetlen együttlétet megengedik maguknak. Kálmán mindig szeretett vendége volt. Egyetemi évei alatt is kellemes napokat töltöttek Biharbegyen. Ott vásárolta első könyveit, sokat olvasott, ismerkedett a város nevezetességeivel. Estére meg benézett egy-egy vendéglőbe. Mikor már jobb hangulatban volt, a pincérnőket bámulta. Észre is vették, hogy egyfolytában rajtuk a szeme. Volt közöttük olyan, aki belement a játékba, de olyan is, aki észre sem vette.

Az egyik este többet ivott, mint kellett volna, s kiválasztotta a pincérnők közül a legszebbet. Csinos, magas, szép barna nő volt. Kálmán vele is elkezdte a játékot. Az aranyos Cica bele ment. Egy darabig kellemesen évődtek egymással, s a lány észrevette, hogy a felszedett udvarló túl sokat akar. Akkor ő kezdett leállni. Zárórakor úgy tűnt el, hogy Kálmánnak ne legyen feltűnő. Ő azonban észrevette, és nyomába eredt. Sokáig előtte ment a hölgy egy barátnőjével. S az egyik sötét kapualjnál eltűntek. Még bizakodott egy darabig, de aztán elfogadta, hogy már rájuk nem talál. Valamelyest tisztább fejjel, megpróbált hazakerülni. Nem nagyon ismerte a várost, de nehezen mégis megtalálta, hogy merre kell mennie. Viola mélyen aludt, mikor belépett. Ezen a látogatáson felébredt benne a ritka kaland.

Hosszas utazásuknak volt még egy állomása: Biharhíd. Kálmán Pista bátyjához akartak eljutni. Ő volt Kálmánnak az a testvérbátyja, aki annak idején meleg szívvel várta az ő születését. Később is gyakran vette ölébe, aztán térdére ültette, és mozgatta térdei ritmusra:

- Csáká-csáká, Pistá pácsá!

Ilyenkor ezt mindig felidézték, és együtt nevetgéltek a kedves emlékeken.

Különös találkozásokat készít elő az ember sorsa. Pista első sikertelen házassága után – elég sokára - az a Teréz néni lett a felesége, aki Vadkerten kosztadója volt Kálmánnak. Erőszakos nő, aki csak a maga véleményét tartja helyesnek, elfogadhatónak. Pista azt elfogadta, s látszott is rajta, hogy szent, amit a felesége mond. Az ő hatására hagyta el református hitét, és feleségével együtt a jehovások szektájához csatlakozott. Mindig szorgalmas, törekvő ember volt, akkor is sokat dolgozott. Rendszeres beosztottja volt a termelőszövetkezetnek. Jó módban éltek, s mind többre törekedtek. Teréz néni már Vadkertről ismerte Kálmánt. Rokonszenvezett vele, és értelmes embernek tartotta. A vendégasztalnál külön aláhúzta:

 - Kálmán, maga nem hasonlít senkihez a családban. Talán Etelkához meg Violához egy kicsit. Velük jól el lehett beszélgetni. Különösen Violával. Ő gyakran ellátogat hozzánk, és látszik, hogy jól érzi itt magát.

A vendégeskedésnek volt egy érdekes, véletlen, de közös vonása. Mindenütt az azzal kedveskedett. Kellemes három napot töltöttek együtt. A harmadik nap délutánján vonatra ültek, és hazaszáguldott velük a dízel. Erekfő már várta őket. Ilyen hosszú időre még nem hagyták el a várost. Ez idő alatt Kálmánnak nem voltak beteges panaszai. Felszabadultan társalgott, és jól elérezte magát. Rózsa is meg volt elégedve a gondtalan pihenővel.

Otthon előkerültek a teendői. A lányokat szezon legfinomabb ételével, zöldpaszulylevessel várták a vendégeket. Teréz néni is készítette táborozásra. Tengerparti üdülőbe indultak. Először jutottak hozzá a jegyekhez. Az iskola tüntette ki őket. Anikó örvendett, alig várta, hogy lássa a nyugodt, vagy éppen háborgó tengert. Borika egy cseppet sem vágyott. Elkeseredett, szomorú és nyugtalan volt. A nővére levelet írt, s arról számolt be, hogy ő nagyon jól érzi magát, de húgának semmi nem jó, semmi nem érdekli, az ételeket nem tudja megenni, csak kenyéren és vízen él. Sírva kérte, hogy szülei menjenek utána, ami nem történt meg,. Így aztán később lebarnulva, de csont soványan érkezett haza.

A gondtalan, szabad pihenő napok még tartottak. A tömbház lakóinak gyermekei benépesítették az udvart. Sokszor román és magyar gyerekek kapaszkodtak össze, és a szüleiktől átvett stílusban hergelték egymást. Gyakran jutottak el a verekedésig. Síró gyermeküket védelmezve, a felnőttek is beavatkoztak. Ők döntötték el, hogy kinek van igaza.

A szabadságos napok után Kálmán alig várta, hogy bemehessen a szerkesztőségbe. Sajnos, azokban a napokban derült ki, hogy nemigen tud számítani segítségre. Egyetlen kollégája mutatta meg, hogy számára nincs fontosabb, mint az újság, hogy minden hétvégén jusson el az olvasókhoz. Ezért mindent vállalt. Írt, szerkesztett, de igencsak szerényen annyit tüntetett fel tájékoztatásként az olvasók számára, hogy: Lapszámfelelős. Óriási veszteség volt, hogy hirtelen, erejének teljében átköltözött egy nyugodtabb világba. Utolsó munkája annak a számnak megszerkesztése volt, mely akkor készült míg, Kálmán családjával együtt, szép napokat töltött. Kipihente magát, erőt gyűjtött a további munkájához. Éppen újító tervein gondolkodott. Azokat az újításokat gyakran kipróbálta, verbuválta a munkatársakat, cserélgette a szerkesztőket, hogy minél jobb, az összehasonlításokat is kibíró, színvonalas lapot adjon az olvasók kezébe. Ezért fájt neki, hogy az, akitől a legtöbb segítséget várta, hátulról úgy irányította a dolgok menetét, hogy lehetetlenné tegye Kálmán kitartó, rendszeres és igényes munkáját. A megígért cikkeket nem írta meg. Főnökénél meg azzal védekezett, hogy Kálmán nem közli az ő írásait. Volt képe bevinni a szenátor urat, hogy Kálmánt megleckéztessék

.–Mi van, tanár úr, - Kálmán mindenekelőtt tanár volt!-, miért hagyja figyelmen kívül főszerkesztő-helyettes kollégájának az írásait? – érdeklődött tapintatosan a főnök.

Kálmán megbokrosodott. Válasza csupán ennyi vol:

-  Mert nem írja meg!

Sem a főnök, sem a kolléga nem szólt többet egy szót sem. Kálmánt azonban annyira felháborította az eset, hogy – bár alaposan átgondolta mit tegyen, úgy döntött: végleg megválik a laptól. De azután is írt, és segítette az újságot, hogy túlélje a megszűnés veszélyét. Ősszel még lehetőséget kapott, hogy azon a katedrán folytassa tanári munkáját, amelynek elnyeréséért annyit küzdött: a nagy múltú, erekfői kollégiumban. Egyetlen délelőtt ment be az iskolába, megtartotta az óráit úgy, hogy a tanulók később is emlegették követendő példaként. Csakhogy nem tudta folytatni tovább. Sem ereje, sem kedve nem volt hozzá. Két napot töltött otthon. Az állapota annyira megromlott ismét, hogy sürgősen be kellett mennie a pszichiátriára. Az orvos már, mint ismerőst, kedvesen fogadta. Megkapta azt, szobát, mely kivételezetteknek – szokás szerint – kijárt a maga három szobájával. No, ne gondoljanak valami szokatlan belső rendre, mert arra ott sem számíthattak a betegek.

Az állapota nem akart javulni. Betegtársai segítették, ha valamire szüksége volt. Éppen Rózsát várta. Kitántorgott valahogy, meg akart fürödni. Levetkőzött, és beállt a zuhanyozó alá. Jó meleg volt a víz. Hirtelen elveszítette egyensúlyát. Úgy érezte, hogy szűnik meg körülött a világ, és elájult.

Társai a hátukon cipelték vissza a szobába. Rózsa kétségbeesett. Mi lesz velük, ha Kálmán nem tud lábra állni? Kezelőorvosa azt ajánlotta, hogy próbálják meg Fellegváron folytatni a kezelést. Jó szomszédjuk vitte el Kálmánt a lelki betegségek gyógyításában jó eredményeket elérő kórházba. Ha lehet, még nagyobb nyomor fogadta, mint otthon.

Ez a kezelés sem hozott semmilyen eredményt. A Maros menti csöndes város klinikája következett. Kálmán megjegyezte Rózsának:

  Elek a pszichiátriai intézmények abban versenyeznek, hogy melyikük tud nagyobb nyomort biztosítani betegeinek.

Száz márkájukba került, hogy az orvos fogadta. S ez nem volt az egyetlen eset. Annyira eredménytelen volt a gondozás, a kezelés, hogy Kálmán, visszavonhatatlanul, bejelentette az orvosnak, hogy ő megy haza. Nem lehetett vele bírni. Máris indulni akart. Az orvos arra kérte, hogy legalább addig várjon, míg értesítik Rózsát, hogy menjen utána.

Másik estére érkezett s egy tapodtat se kellett mennie, az orvos intézett mindent. A szolgálatos nővérnek meghagyta, hogy kísérje ki őket az állomásra.

Éjfél körül indult a vonat s a későreggeli órákban már otthon is voltak.

Mivel annyira eredménytelenül fejeződtek be az előzőpróbálkozások, Rózsa tovább tapogatózott: hogy lehetne, ki tudna segíteni, hogy elmehessenek Magyarországra? Rózsa segítsék kérését meghallották. Indulhattak azonnal Debrecenbe. Ott már valamivel emberibb körülményeket találtak. Kálmán nem érezte annyira elveszettnek magát. S ha már reménykedni tudott, az is haladást jelentett számára. Rózsa a határon túl is gyakran meglátogatta. Egyszer csak nem találta Kálmánt a régi helyén. Tájékoztatták, hogy átköltöztették a frissen átadott épületbe. S ott már szállodai állapotok fogadták a betegeket. A gyógyszerek mellett az is gyógyított. Egy időre nyugodtabb és reménykedőbb lett. Csakhogy azok a gyógyulást ígérő napok nem sokáig tartottak. A pszichiátriai gondozásra állandóan szüksége volt. A lelki sötétségben mindenről és mindenkiről elfelejtkezett. Péterről is. Sára írta meg, hogy nagyon súlyos állapotban vitték vissza a budapesti kórházba. S akkor már nemsoká jót jósoltak neki. Néhány nap után visszaadta lelkét a teremtőjének. Sára teljesítette férjének óhaját. Hazaszállíttatta, mert Péter az erdélyi anyaföldjében akart megpihenni.

Kálmán annyira rossz állapotban volt, hogy a temetésére sem tudott elmenni. Már reagálni sem tudott a tragikus hírre. Úgy viselkedett, mintha neki ahhoz semmi köze nem volna.

Péter halála után, Sára egyedül maradt, és megöregedett. Könnyekbe lábadt a szeme, ha Péterre gondolt, vagy róla beszélt. Kijárt a temetőbe Péterhez, s talán olyankor egy kicsit megnyugodott.

Kálmán akkor már többet volt kórházban, mint otthon. Azért is aggódott, hogy az iskolai munkáját nem tudta folytatni. A gyerekek tanár nélkül maradtak. Az óráin nem helyettesítette senki. Az orvos azt mondta neki, hogy azzal ne törődjék! Ő addig adja a beteglapokat, amíg nála javulás jelentkezik. De az a javulás elmaradt. Viszont egy frissen hozott tanügyi törvény segítségére volt. Aki ötvennyolcadik életévét betöltötte és negyvenévnyi szolgálati ideje volt, nyugdíjaztathatta magát. Kálmán percet sem gondolkodott. Azonnal döntött: nyugalomba vonul. És megtette, de az állapota azután sem javult. Úgy feküdt otthon az ágyában, hogy a környezetét sem vette tudomásul. Nem létezett számára senki és semmi. Ha valaki véletlenül meglátogatta, csak nézte, és nem tudott beszélgetni vele. Annyira sem vállalkozott, hogy elmondja: hogy van, hogy érzi magát, milyenek az érzései. Egyszerűen nem létezett a maga számára sem. Rózsa gondozta, ápolta. Ő etette, ő mosdatta, fürdette. A magány volt egyetlen társuk. Az ajtót sem nyitotta rájuk senki.

Tíz éven keresztül.

Ezután született meg a gondolat. Elhagyják az országot, és követik lányaikat. Azzal magyarázták maguknak a döntést-, azt ugyanis elsősorban maguknak kellettelfogadni-, hogy ők is tudnak segíteni gyermekeiknek, ha szükségük lenne rá, s ők is könnyebben tudják támogatni szüleiket, ha az öreg esztendőkben gondozásra szorulnak. Rózsa azonnal hozzá is látott, hogy minél hamarabb megszerezze az iratokat. Fellegvárra utazott, és vízumot kért. Rövid várakozás után megkapta.

Míg az ügyeket rendezték, Borika kis garzonjában húzták meg magukat. Rózsa már akkor elvitte Kálmánt, hogy lássa a helyet, ahol majd élni fognak. Kálmán akkor látta először a várost.

Mikor kiszállt a kocsiból, más levegőt érzett maga körül. Friss volt. Nagyot szippantott belőle, mélyen magába szívta, és úgy érezte, hogy a város új életet kínál neki. Úgy történt, mint a szerelemben: meglátni, és megszeretni a pillanat műve. Máris szerette, csodálta a hűség városát, s úgy érezte, neki is segít, hogy hűséges maradjon önmagához, a múltjához. Ezt egyelőre csak elképzelte, és várta, hogy beteljesedjék. Személyiségét az üldözések sem tudták megváltoztatni, s azt megőrzi akkor is, ha az óhazában tejben-vajban fürösztik.

Persze, olyasmivel nem fenyegették őket, bár tejből is, vajból is volt elég. Tejpatakokról éppen nem lehetett beszélni, de kennyerükre reggel is, este is jutott elég vaj.

Nem várták meg a vízum lejártát, letelepedési engedélyt kértek a magyaroktól. Mindössze három hónapot vártak, és megkapták a jóváhagyást.

A nyári hónapokat Erekfőn töltötték. Akkor már biztosnak látszott, hogy elhagyják a földet, mely életet adott nekik, s olyan emberekké formálta őket, akik tudták, mi a kötelességük. Bizonyára, azt a kötelességtudatot magukkal vitték. Az nem hagyja, hogy megfeledkezzenek régi honukról, rokonokról, munkatársakról, ismerősökről, és a nagyon kevés barátról.

A rövid három hónap alatt rengeteg dolguk volt. Legnehezebb az, hogy gazdag, értékes könyvtáruknak minden darabját nyílván tartásba kellett venni. Egyenként vették lajstromba s az igen sok időbe került. A lakás bútorzatából egyetlen darabot, egy szekrénykombinációt szándékoztak elvinni, a többit darabonként elherdálták.

Eközben reklámozták lakásukat is. Különböző módokon, naponta hirdették, hogy a lakás eladó. A vevők nem tolakodtak. Ha egy-egy betévedt, ingyen szerette volna megszerezni magának. a nyár végére aztán mégis sikerült túladni rajta.

Goromba téli napok következtek. Odaát lakásuk még nem volt. Otthoni lakásuk ára a zsebükben kuksolt. Várta, hogy olyan lakásra találjanak, amely a betegeskedő embereknek minden szempontból megfelel. Borika szegődött melléjük, és a város minden negyedét édesanyjával járták be. Nem sok eredménnyel, mert a lakótelepi kínálat nem elégítette ki igényüket. Kálmán nem akart emeletre mászni, az már nehéz volt neki. Amellett azt is szerették volna, hogy bolt, kórház, gyógyszertár ott legyen a közelükben.

Az év decemberére végül a város központjában találtak elképzelésüknek megfelelő kicsi lakást.

A karácsonyi nagyhetek javításokkal, meszeléssel, takarítással teltek. Január végére értek abba a helyzetbe, hogy beköltözhettek. Február tizenegyedik napja volt, mikor a TIR teherszállító kocsi elpüfögött velük, éppenúgy, mint 30 évvel korábban, mikor Sarmadombról Erekfőre szállították a betyárbútort. Elhagyták Erekfőt.

Rózsa egyre nyugtalanabbnak érezte magát, ahogy a határhoz közeledtek. Beálltak a sorba. Várták, hogy jöjjenek a vámosok. Vajon mindennel meg lesznek elégedve? Ahogy így töprengett, a személyi igazolványát kérték meg az útlevelet. A háttérbe bele se néztek. Irattartójának sok-sok papírjára, igazolványaira senki nem volt kíváncsi. Akkor a nagyon felbosszantotta. Mi idejébe került, míg azokat mind összeszedte. Így zsörtölőd ott magában. Csak későn vette észre, hogy már régen a magyar földön jártak.

Lassan megnyugodott. Kitekintett a havas tájra. Kellemesen hatott rá a beláthatatlan hómező fehér látványa. Nem is tűnt fel neki, hogy már milyen régen elindultak, s hogy már az új otthonukhoz közeledtek. Besötétedett, mire beállhattak a bejárati kapu elé.

A kipakoláshoz hozzá sem fogtak. Mindenkinek pihenő következett. Csak reggel fogtak hozzá, hogy a válogatott holmikat behordják a lakásba. Kálmánnak nagyon jól esett, hogy sokan érkeztek segítségükre

Mindezt Rózsa bonyolította le. Kálmán később azt kérdezgette magától:

- Honnan volt annyi ereje?

Mindenféle búcsúzkodás nélkül tűntek el Erekfőről. És azért sokan nehezteltek rájuk. Kálmán régi barátja, Mózes nem tudta megérteni, de elfogadni sem, hogy egyetlen szó nélkül ment el. Ő nem tudta, hogy nem ment, hanem vitték. Hogy Rózsa tette élhetővé minden napját. Tőle függött, ő maga semmire nem volt képes. Rózsa volt a virág, Rózsa volt a lélek, ő volt akkor a teljes élet Kálmán számára. Úgy mentek el, és jóltették, hogy elmentek.

*

Kálmán még mindig kerülte a városi sétákat, a szoba meg az ágy nyugalma még mindig közellebb állt hozzá. Az ágyhoz azért ragaszkodott, mert ha felkelt, szédelgett, csak homályt látott maga körül. Az otthoni négyszobás komfort után a kicsi garzon szűknek bizonyult, de azért Rózsa, saroknyi konyhájában, úgy ahogy, hosszú évek alatt már begyakorolta, ízletes ételeket készített, mert Kálmánnak, bármennyire rosszul érezte magát, étvágya mindig volt. Elszigetelte magát a szűk garzonszobában, de maga előtt a városnak azokat a képeit látta, amelyek már az előző napokban megnyerték a tetszését: a sok zöldlombos fa, melyek már kiöregedőben voltak, a városatyák azonban gondoskodtak róla, hogy fiatal csemetékkel pótolják a hiányt. Az utak széléről sehol nem hiányoztak a cserjék, üdeségükkel kísérték a járókelőket. Vágyakozva gondolt a parkokra. Szinte egymást érték, annyi volt belőlük. Csalogatták magukhoz a szoba levegőjéhez szokott Kálmánt.

 – Úgy döntöttem – mondta egyik reggel Rózsának, hogy kimerészkedem a levegőre, s ha esetleg mégis hamar elfáradok, a zöld és virágos parkokban kipihenhetem magam. Vonz a város a maga csöndes, nyugodt hangulatával. Békésen köszöntik egymást az emberek.

 – Magadra hagylak – mondta neki Rózsa. Az csak segíteni fog neked, hogy erődet visszanyerd, hogy - mint fiatal éveidben – a saját lábadon állj, és tudjad, mit akarsz, hogy tervezni és dolgozni tudj, mint hajdanában!

Kálmán elindult. Rózsa már azt is eredménynek tartotta. Kíváncsi volt, mennyire futja erejéből. Akarata mindig átsegítette a nehéz perceken, napokon. Amit egyszer elkezdett, azt véghez is vitte. Addig nem nyugodott, amíg a megoldás meg nem született. Hátha az a keménység most is segít rajta. Beépítette napi programjába a rendszeres napi sétát. És az, bár lassan, de javára vált. Napról napra kezdte jobban érezni magát. Az kötötte le, hogy felfedezze maga számára a hűség városát. Előbb csak a belvárost látogatta. Annak minden épülete a múltról, a XVI-XVII. Század történelméről, gazdag művelődési hagyományairól beszélt. A Templom utca a legbeszédesebb ebből a szempontból. Mindenekelőtt ott ismerkedett meg az Esterházyakkal, a nekik muzsikáló Haydennel, és a nagy magyar zeneszerzővel: Liszt Ferenccel, a kiváló zongoraművésszel. Az anekdota számba menő kis esemény az ő nevéhez és a fiatal Petőfi Sándorhoz fűződik. A kiváló zongoraművész Sopronban koncertezett, Petőfi meg ugyanakkor ott katonáskodott. Nem tudta volna elviselni, hogy a világhírű magyar művész műsorát meg ne hallgassa. A síbakoló katona hagyott csapot-papot, és átment a mindössze párszáz méterre fekfő koncertterembe. Végigkísérte, belefeledkezve hallgatta a műsort. Azután igyekezett vissza az elhagyott őrhelyre. A bűntetést azonban már nem tudta elkerülni. Kácserrel büntették meggondolatlan tettét a fiatal katonának. Hazája meg utólag, a világhírű költő előtt azzal tisztelgett, hogy a téren működő színháznak a költő nevét adományozta. A soproni művészetet és művelődés fellegvára a Petőfi Sándor nevét viseli. A színháztól néhány perc alatt lehet elérni a Fő térre, az új fő térre, ahol a legnagyobb magyar, Széchenyi István, grandiózus szobra áll. Körülötte öreg emberek – nők és férfiak – pihennek. Nagyon sokan pedig ott sétáltatják a kutyájukat. A város igazi főtere ma is a régi. A nagy horderejű rendezvényeket, szórakoztató művészi műsorokat ott, azon a téren rendezik meg. Ott találkozik a város vezetősége a lakossággal a nagygyűléseken. És nemis csak a teret tölti be a közönség. A tömeg a házak körüli utcákat is elfoglalja. Kálmán a színpad előtt, vagy ahhoz közel szeret állni, másképpen nem hallja a megszólaltatott szöveget. Pedig a versműsorokat, színpadi előadásokat szereti látogatni. Rózsának meg a táncok a kedvencei. A teret nagy, régi épületek ölelik magukhoz. A Polgármesteri Hivatal is ott kapott helyet magának. A város legrégebbi temploma, a Bencéseké, uralja a teret, s a központjában kapott helyet a Szentháromság-szobor. A tér utcára vezető sarkában a Tűztorony emelkedik a tiszta-kék ég felé. Az a város jelképe.  Alatta boltozatos átjáró van, s a monda azt tartja, hogy beszélni nem szabad, míg a közlekedő ki nem ér a boltozat alól.

Első megszólítója a hit volt. Kisgyermekkorától vallásos nevelésben részesült. Az ima, a reggeli istentisztelet megnyugtató percei megérintették a lelkét. Az iskolai nevelés azonban megzavarta lelki egyensúlyát. Rövid idő alatt elérték, hogy istentagadó legyen. Vitába szállt szüleivel, ha azok emlékeztették Isten létére, segítő jóakaratára. Érlelődnie kellett még egy kicsit. Néhány év múlva maga talált vissza arra az útra, amelyen a szülői ház elindította. Otthon tartózkodáskor rendszeresen járt hittanórákra, s olyan közel került hozzá az idős tiszteletes hogy nagyon sokáig emlékezett intő, de meleg szavaira. Erekfőn nagyon szem előtt volt, akkoriban főbenjáró bűnnek számított a vasárnapi istentiszteleteken részt venni.

Ezt végiggondolta, s érezte, le kell borulnia Isten előtt, hogy hálát mondjon neki a nem remélt gyógyulásért. Református hite megérintette Rózsát is. Külön ajándék volt részéről, hogy férjével együtt gyakorolta az isten dicséretet. Meg aztán azt olyan gesztusnak érezte, amely bizonyítéka ragaszkodó, idős szerelmének. Kálmán nem maradt adósa, de eltérő módon, eltérő stílusban fejezte ki bensőséges érzelmeit. Hevesebben udvarolt Rózsának, mint fiatalkori éveiben, amit ő túlzásnak is tartott.

Bőven szánt időt újabb lakhelyének megismerésére. Járta a várost. Sokszor egész délelőtt elmaradt otthonról. S az alatt figyelt, fényképezett. Alaposan meg akarta ismerni, hogy tényleg magáénak mondhassa a várost. És úgy is volt. Amit eddig láttunk, az a belváros. Kálmán így foglalta össze:

Várkerület,

Orsolya tér,

Templom utca,

Széchenyi tér,

Történelmi

jövőt remél.

Sétái folyamán mind távolabb került a központtól. Eljutott a távoli lakótelepekig, s olyankor örvendett, hogy nem ott vásároltak lakást maguknak, bár az épületek jó karban voltak, s a belső terek is elfogadható képet mutattak. Ezek az utak egyre hosszabbra nyúltak. Már két-három órás csatangolásra is képes volt. Nemcsak hogy futotta az erejéből, de napról napra növelték az erejét. A homály, amely addig eltakarta előle a világot, a közvetlen környezetét, eloszlott. Világosan látott, és világosan gondolkodott. Ebben a háromszázhatvan fokos fordulatban, természetesen, az orvosoknak is része volt, de Kálmán mindenkinek azt hangoztatta, hogy a város, a békés, csöndes környezet adta vissza egészségét. Ezt már a fokozatos javulása idején is úgy érezte. Aztán rövidültek a városi barangolásai, szaporodtak az elfoglaltságai. Unatkozásra nem volt ideje. Felébredt a régen megszakadt alkotókedve. Legelőször a Sarmadombon gyűjtött anyagát kotorta elő, melynek megőrzését is Rózsának köszönhette. Ő mentette meg férjének és az utókornak. Kálmán hozzáfogott, hogy az anyagot feldolgozza. Előkerültek a megsárgult cédulák és beborította velük a teljes szobát. Rózsa nem hagyta szó nélkül.

- Mit rendeztél ebből a szobából? Úgy néz ki, mintha futni akarna. Bemenni senki sem tud. Csodálkozom, hogy te, egyáltalán, lépni tudsz. Még a szekrények teteje is a te céduláiddal van tele.

- Míg velük dolgozom, képzeletemben felidőződnek a sarmadombi élmények. Az emlékek fokozzák munkakedvemet.

Közben azt is tervezgette: milyen legyen a könyv, amelyben az eredményeit eljuttatja az olvasókhoz. Először csak egy kis bemutatót szerkesztett egybe, és kiadta. Mikor látta, hogy érdeklődés mutatkozott a könyv iránt, eldöntötte, hogy többirányú munkájának minden kis értékét belefoglalja egy könyvbe. Kálmánt igencsak megörvendeztette, hogy a könyvének sikere volt. Visszatért vele Sarmadombra, hogy bemutassa azoknak, akikről, és akiknek szólt. Ők pedig elismeréssel fogadták a munkát, melynek eredményeként szembetalálhatják magukat saját szokásaikkal, hagyományaikkal. Az erekfői közönség már visszafogottabb volt. Megmutatkozott, hogy igazán csak az a drága, az igazi érték, ami a miénk, ami sajátunk. Ott a sarmadombi könyvbemutatón tudta meg, hogy az iskola ünnepre készül. Abban az évben ötvenesztendős volt a sarmadombi középfokú oktatás. Akkor indult, mikor Kálmán, mint fiatal végzős magyartanár az iskolához érkezett. Nagy szeretettel, tisztelettel és megbecsüléssel fogadták. Megerősödött benne a meggyőződés, hogy értékes munkát végzett. Minden találkozáskor – így akkor is – szemére vetették, hogy túl szigorú volt az a nevelés, amelyet tőle kaptak. De hozzá is teszik, hogy szükség volt rá. Egyik volt tanítványa odahúzódott hozzá, és megköszönte azt a szigorúságot. A díszgyűlésen a legmagasabb vezetés is képviseltette magát. A főtanfelügyelővel együtt érkezett a Hunyad megyei szenátor, meg a Szilágy megyei képviselő. Az iskola igazgatójával együtt értékelték az akkori és a jelenlegi tanárok munkáját. Az igazgató külön megköszönte nekik, hogy megtartották az iskolát. A megyei képviselő megismerte Kálmánt, s olyan bensőséges örömmel köszöntötte, mintha nem is emlékeznék az incidensre, amit az akkori főszerkesztő helyettes, a jelenlegi főszerkesztő idézett elő. Búcsúzáskor érettségi találkozóra hívták meg az első végzősei. Azzal érkezett haza, hogy Sarmadombon visszavárják. És nemcsak ott várták, nemcsak Sarmadombon, hanem a megyében más helyeken is. Meghívót kapott a Magurandi Báthory Alapítványtól a Báthory Napokra. S az egy kicsit meglepte. Nem várta azt a gesztust. De örömmel és várakozással indult az ünnepségre.

Tanárokkal, ismerősökkel találkozott, s közösen vitatkoztak újszerű módszertani kérdésekről. A műsor egyik pontja felfedte előtte a titkot. A munkájukért kitüntetésben részesülők között ő is ott volt. Elismerő Díszoklevelet nyújtottak át neki. S az nemcsak elismerésüket, hanem megbocsátásukat is jelentete. Kálmánnak. Nem ítélték el távozása miatt. Verssel köszönte meg az elismerést.

–Hogy volt, hogy érezted magad – érdeklődött Rózsa, mikor hazaérkezett. Nem hitte ugyanis, hogy van benne annyi erő, hogy egymás után meg tud tenni annyi utat.

– Ha hazahívnak, a síromból is felkelek, mert azután nyugodtabban pihenek.

- Minden megszólal most benned, amit eddig elnyomtál magadban. Visszaszorítottad, magadba zártad, és azzal tápláltad a betegségedet.

 – De látod, felszabadultam. Újjászülettem. Ha nem lennék, ki kellene találni engem – mondta Rózsának, amit Anikó fogalmazott meg. Te is azt ismételgeted, hogy nem az az ember vagyok, aki voltam azelőtt, hogy nem ismersz rám. Nekem is új az, amilyennek látlak téged. Ha megsimogatom az arcodat, eltűnnek a ráncok, kisimul a bőröd, az ajkad pirosra vált, és szebbnek látlak, mint menyasszonykorodban.

- Tata, tata! – hallom ilyenkor. Ennyi a válaszod. Nekem az is szívmelengető.

Szép volt és megnyugtató az az este. A reggel már nem annyira. Kálmán fogfájással ébredt. Borika ajánlotta ismerős fogorvosát. Ő is Erdélyből származott el. A fájdalom arra kényszerítette, hogy elmenjen a rendelőjébe. Nyugodt, halk szavú ember fogadta. Elmondta fájdalmait, s mivel nem volt még ismerős a doktornak, ismerkedő beszélgetésbe kezdtek.

- Jó munkáról tanúskodik a protézise. Ki volt az orvosa?

- Nem voltunk még magyar állampolgárok, mikor rendbe tették a fogaimat. Erekfőnek hívják a várost, ahonnan jöttünk. Híres kollégiuma volt annak a városnak.

- Kollégiuma? Akkor ismerős nekem az a hely. Abban az időben tanított ott a feleségem édesapja. Történelem szakos volt.

– Akkor én is tudom, hogy ki ő. Székely Bélának hívták. Kiváló tanár volt. Táblavázlatai még mindig ott élnek a képzeletemben. Klárika néni, a felesége, az internátus leányait felügyelte. Az ön feleségén kívül még volt egy nagyobb fiúgyerekük.

– Igen. Sajnos, elveszítették őt. Már néhány éve, hogy meghalt.

– Sajnálom. Hangulatos, jóindulatú fiú volt. Kincsinek hívták.

– Most már akkor mindent tudunk egymásról. Csak hegy a heggyel nem találkozik. Sokan összegyűltünk itt ebben a városban, s tömörültünk is egy intézmény, egy szervezet szárnya alatt. Úgy nevezik, hogy Dunafényi Erdélyi Kör.

– Hallottam. A lányom tájékoztatott.

-  Biztosan Borika. A családnevéről gondolom. Mi már ismerjük régebbről egymást.

Közben a kezelés befejeződött, de Kálmán folytatta a beszélgetést.

- Máris bejelentkeznék a Körbe, doktor úr! Érdekel engem, hogy mi történik ott. Abból, amit elmondott, arra következtetek, hogy jól érezném magam. Az időm egy részét tenné hasznossá.

- Itt van Márta, ő azonnal bejegyzi a nevét.

Attól kezdve aktív tagja volt az Erdélyi Körnek. Hazai környezetben érezte magát.

Az újjászületést, meg a nyugodt, alkotó napokat beárnyékolta, hogy az ajtón ismét a betegeskedés kopogott. Remegett, szédült, állandóan álmos volt, és a mozgás hamar kifárasztotta. Szakorvoshoz kellett fordulni. Parkinson-kórra gyanakodtak, s berendelték az ideggyógyászatra. A vizsgálatok igazolták a feltételezést. A diagnózis jó volt. Infúziós kezelést kapott egy héten át. Elbocsátásakor valamivel jobban érezte magát. A remegés elmaradt, de a szédülés, a fáradékonyság maradt. Azoknak a kivizsgálásához kérték a kardiolóus segítségét. Minden műszeres vizsgálatot elvégeztek, s azok alapján kérdezte a szakorvos.

- Nincs olyan panasza, amit esetleg nem mondott el, talán elfelejtette mondani. Eszméletvesztése nem volt az utóbbi időben?

-Ó, dehogynem! - jutott eszébe Kálmánnak. Egészen gyakori az utóbbi időben, de már fiatalkoromban is előfordult.

–Gyenge a szívműködés, alacsony a pulzusszám. Operációra van szüksége.

És megoperálták. Pészmékert ültettek be neki.

A műtét nem volt annyira veszedelmes, mint ahogy ő gondolta. A sebész, kedves, jó humorú ember, elbeszélgetett vele, s észre sem vette, hogy vége a műtétnek. Két-három nap után már elég jól állt a lábán. Mikor kiengedték a kórházból, a bal karját fájlalta. És, sajnos az későbbre is megmaradt a fáradékonysággal, s aluszékonysággal együtt. A megállapítás eredménye, hogy újabb beavatkozásra van szükség szívkoszorúér szűkülés miatt. Attól Kálmán megijedt, s az orvosnő kérdésére – hogy vállalja-e az újabb műtétet? – hirtelen nem is tudott válaszolni. Először azt mondta, hogy fél az újabb operációtól, de Rózsa meg az orvosok meggyőzték. Azzal biztatták, hogy egy nagyon könnyű, rutinszerű beavatkozásról van szó. Várt néhány napot, biztatta magát, hátha gyűjt magának egy kis bátorságot. Visszagondolt az előző műtétére. Akkor nem élt benne olyan félsz, mint ez alkalommal. Ott látta magát a műtőasztalon, maga mellett a sebészorvost, aki hangulatos, jó kedélyű ember volt. Egyfolytában viccekkel, frappáns megjegyzésekkel szórakoztatta, s így olyan hamar túl volt a műtéten, hogy észre sem vette.

– Most sem lehet veszélyesebb – biztatta magát.

Vette a mobilját, és felhívta az orvost. Közölte vele, hogy vállalja a műtétet. Előjegyezte, s jó néhány nap volt még a műtétig. Dunafényben nem volt olyan sebész, aki elvégezhette volna. Ezért a legközelebbi gyógy központba utalták be. Az állapota egyre romlott. Fájdalmai mind erősödtek, s már az egész balfelén érezte, zsibbadásokkal együtt. Sürgetni szerette volna az időt, hogy egyszer legyen már túl valamilyen módon ezen az állapoton. Rózsa most is olyan biztos támasza volt, mint mindig, ha ilyen nehéz napjai voltak. Azt is elképzelte, hogy minden úgy történik, mint az előző alkalommal, és ez megnyugtatta. Eszébe jutott, hogy a sebészorvos a nemzet hősének nevezte, annyira nyugodtan élte át a beavatkozást. Miért ne lehetne most is úgy?

Egész délután nyugtalan volt. Este odaült a számítógéphez, s leírta az utolsó otthoni éjszakáját. Nem tudott szabadulni a holnapi nap nehéz nyomásától. Megverselte betegsége koronáját. Ezzel a gondolattal fejezte be.

Ez utolsó estém itthon,

És az asszonykámmal alszom,

Tőle segítséget kapok,

S a kórházba elindulok.

Az éjszakáját nagyobbrészt ébren töltötte. Csak arra tudott gondolni, hogyan lesz holnap? Ötkor aztán kikelt az ágyból. Megmosakodott, és kezdett öltözni. Addigra Rózsa is felébredt, és megfőzte a kávéját, hadd térítse magához kábultságából. Kálmán csak egyedül ült asztalhoz, Rózsa reggel nem szokott enni semmit. Az utazást olyan pontosan megszervezték, hogy mire ők ezzel elkészültek, Borika is ott volt kocsijával a kapu előtt. Beültek, és elindultak Szombord felé. Az utazás annyira felrázta Kálmánt, hogy egészen jó hangulatban beszélgetett, s mikor szüneteltek, gyönyörködött a nagy magyar alföld egy kis darabkájában. Erdélyi magyar agyában ott kavargott a nagy veszteség. Burgenland mellett haladtak el, s az juttatta eszébe, hogy darabolták le az őshaza leggazdagabb részeit. Most itt volt az ország legnyugatibb csücskében, s képzeletében hozzátársította a Kárpátok keleti vonulatát.

Pontos időre érkeztek Szomorodra. Borika kikutatta, hogy merre kell menniük, s könnyen megtalálták a felvevőirodát. Kedvesen fogadták őket. Kálmánt azonnal bevitték a szobájába. Csak éppen átöltözött, máris ott volt a gondozó orvosnő. Fiatal, kedves, valóságos angyalka. Alaposan megvizsgálta, és aprólékosan elmondta, mi következik holnap. Azon az éjszakán többet sétált, mint amennyit aludt. Nem érezte magát fáradtnak, de félt, hogy nem lesz elég pihent a beavatkozáshoz. Olyan hosszú napja még nem volt életében, mint az. Harminc beteg várt a beavatkozásra. Kálmán tizenharmadik volt a sorban, s majd csak késő délután négy óra körül szólították be a műtőbe. A feszültség, az izgalom elhagyta, s csöndes nyugalommal feküdt fel a műtőágyra. Annyira jól indult a vizsgálat, észre sem vette, hogy már elkezdődött az erek követése. Egy nagyon erős fájdalom figyelmeztette, hogy valami történik vele. Szólt az orvosnak, aki a csodaműszerekkel el is távolította a félelmetes nyomást a mellkasáról. Később még jelentkezett az az érzés, de nem volt olyan erős, mint az előző. Nemsokára elérkeztek a szűkülethez, s rögtön mondta az orvos, hogy bizony eléggé komoly. Nem is tudott egyedül dönteni, hogy elkezdjék-e a tágítást, vagy ott álljanak meg? A professzorral, akit Kálmán nem is látott, úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak a gyógyszeres – konzervatív - kezeléssel. Ezzel az eredménnyel lépett ki öt óra körül a műtőszobából. A kórteremből még saját lábán ment el a műtőbe, de akkor visszafelé már segítségre volt szüksége. Tolószékbe ültették, s úgy vitték vissza a szobájába. Mivel ebédet nem adtak neki, olyan éhes volt, hogy remegett. Az asztalán ott találta a vacsorát, azonnal felfalta, amit ott talált. Még egy kis hazai is volt, abból is fogyasztott. Kezdte jobban érezni magát. Az éjszakája már nyugodtabb volt, mint az előzők, de azt érezte, hogy még sok alvásra van szüksége ahhoz, hogy visszanyerje jó közérzetét. Reggel még szédelgett egy kicsit, de simára borotválta az arcát, friss vízzel lemosta, s valamivel jobban érezte magát. Gondozóorvosa nem váratta magát. Kilenc órakor már készen volt a zárójelentéssel. Még egyszer lelkére kötötte, hogy a gyógyszerelést pontosan tartsa be, s akkor lehet várni a jobbulást. Borika már ott volt a kocsijával. Elég nehezen jutott el a kocsiig, de lassan odaért, elfoglalta helyét azzal a nyugalommal, hogy Dunafény meg Rózsa várja az út végén. Becsengetett, s ott állt előtte szomorú arccal az ajtóban. Több vigasztalásra, biztatásra volt szüksége, mint Kálmánnak. De inkább úgy volt, hogy kölcsönösen vigasztalták egymást.

 –Nincs az egyikünknek sem a homlokára írva, hogy kettőnk közül melyiket választja hamarabb a kaszás - filozofált Kálmán.

Rózsa erősen ragaszkodott a saját érzéséhez. Ő azt állította, hogy biztosan ő lesz az első. Már azt is meghagyta Kálmánnak, hogy őt mindenképpen hazaszállíttassa. A magurandi sírkertben óhajt megpihenni. Ez a hangulat elkeserítőbb volt, mint a lehulló, rozsdás falevelek őszi elmúlása. Őszbe hajlott az idő, őszbe az élet. Nem vártak már semmit tőle, de ők maguk tenni akartak még: valamit hagyni az utódoknak, az utókornak. Szüretelhettek is már, mert erős hideget ígértek az év utolsó napjaira. Rózsa jól érezte, hogy betegsége erősen támad. Az újabb ellenőrzés nagyon nagy számot mutatott. Túlságosan elszaporodtak a fehérvérsejtek. Elkezdték a támadó kezelést, hogy megakadályozzák a további emelkedésüket. Akkor levelet kapott erekfői rokonától. Azután kerültek közelebb egymáshoz, mióta a világhálón megtalálták egymást. Kálmán a levélben ezt olvasta.

 Szeretném, ha egyszer összejönne, hogy Egerfügén találkozzunk, hogy egyszer együtt járjuk be a falut és környékét, hogy emberekkel beszélgessünk, s hogy lásd, vannak még, akik emlékeznek Rád, akik tisztelnek, s akiknek ugyanazok a dolgok fontosak, mint neked, nekem!

Nagyon télre állt már az idő, de a meghívásnak nem tudott ellentmondani. Mióta találkoztak, tartották egymással a kapcsolatot. Közölte hát vele, hogy hét végére megérkeznek Egerfügére. Rózsa is vele ment.

Elutazásuk előtt még volt egy nagyon szép napjuk. Keblükre ölelhették Anikót, a betegeskedő lányukat, aki kellemes meglepetésként érkezett haza. Hangtalanul lépett be a szobába, s Kálmán csak akkor vette észre, mikor a vállára borult. Olyan szép volt az a pillanat, mint az, mikor megszületett. A tökéletes boldogság virágzott a szobában: két lányuk éreztette velük, hogy mennyire szeretik őket. A mennyeknek országában sem volt olyan megnyugtató és ígéretes az élet, mint akkor az Egress családban. Gyöngyöző, apró pelyhekben szállingózott a hó. Kálmán a következő napokra gondolt. Készítette apránként a csomagokat. Reménykedett, hogy a hó nem lepi el őket. Türelmetlenül várta, hogy elindulhassanak. Már csütörtökön vonatra ültek, hogy a szombatot és vasárnapot együtt tölthessék. Bejárták a falut. Sok ismerőssel és fiatal érdeklődővel találkoztak. Vasárnap már csak ők ketten elmentek a temetőbe, oda a falu szélére. Teremtett lélek sem járt arra. Kálmán örvendett a csendnek. Csak szüleivel akart lenni, és beszélgetni velük. Tudta, érezte, hogy várják. Elhelyezte a szeretet virágait, és imádkozott. Szállingózni kezdett a hó, de ő folytatta imáját, bocsánatkérő beszámolóját. Ott érezte maga mellett Apát, Anyát úgy, mint valaha, és beszélgetett velük.

- Könyvet írtam az életemről, az életünkről. Elhoztam ide, hogy lássátok, ismerjétek, és megmondjátok: jól tettem-e vagy nem, hogy elfogadjátok-e úgy, ahogyan én leírtam a történteket, hogy sem titeket, se a család más tagját nem sértettem meg; arra nagyon vigyáztam.

 - Igen, fiam: ez volt, ilyen volt az életed, az életünk. Mi innen is figyeltük, követtük az utadat; sikereidnek veled együtt örvendtünk, s mikor az ellenségeink támadtak, küldtük segítségünket, tanácsainkat: tudtuk, hogy hasznukat veszed; megfogadtál mindig minden szavunkat. Látod, megöregedtél te is; készülsz az örök életre, s akkor majd újra találkozunk.

Kálmán megnyugodott. Állt még egy ideig a fejfák előtt, figyelte a neveket: Egress M. László és Egress Lászlóné, született Almási Rozália. Meghajtotta előttük a fejét, megfordult, karon fogta Rózsát, s elhagyták a temetőt. Elindultak a falu felé. Elhaladtak az apró szülőház mellett. Elköszöntek a falutól. Ezüstfehér csillogással keringtek, játszadoztak a hópelyhek, s aztán egyre sűrűbben hullott a hó. Már vastag réteg takarta a vállukat. Szorosan egymásba karoltak, s ahogy távolodtak, alakjukból mind kevesebb látszott, aztán teljesen elmosódott. Négy öreg lábnyom

 maradt utánuk a hófehér tengeren.

                                      Vége